Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Morvay Gyula: Kiszáradt ember a nyárban

Delet harangoztak, este lett, még ott hevert a földön. A.z emberék otthagyták.

— Teheti.

Van miből korhelykednl.

Egy héit múlva eljött a legény.

Évát elővette aipja:

— Nem

akarsz hozzámenni? Ml-í-í? Ne-e-m?

Erázmus becsukta az ajtót és elővette az iJstrángot. Azzal verte először Éva testét, azután az arcát. Senki sem volt otthon, kint kapáltak a földeken.

— Ne

bántson... ne bántson ... édesapám ... — A gerendákat is majd kétfelé hasították a sikolyok, de Erázmus, a vad szegényparaszt nem engedett. Ha kell, hát így harcolja ki a több kenyeret, a nem annyira nyomorult jövő sorsot.

— Ne?

... ne? ... most ne bánts alak? ... büdös ... büdös...

Egyik sarokból a másikba pofozta Évát. Fekete körmeivel nekiesett a szép lány melleinek és szaggatta, hasítgatta, gyomrát öklözte.

Éva veszettül sikoltozott:

— Maga

az én apám? ... maga ... maga ... disznó ...

Újabb verés következett.

Éva összeesett. Ott rángatózott a földön. Este, mikor megtalálták, már csak a szája mozgott, de nem bírt beszélni. Erázmus pedigi ezalatt ott ült a folyó hullámterén, ahol szelíd pól’ncok szállnak, ahol hajlékony gyíkok luistállkodtak a napon.

Két napig nem ment haza: madártojással élt. Munkanélküli fia éppen előtte való este szegődött el szolgálni. Kovácslegény, de beállt szolgálni: kenyér a fontos.

Mikor Erázmus hazament, már az udvaron tömötten illatoztak az akácok. Bent, a lefüggönyözött szobában feküdt Éva. Erázmus rá se nézett, csak szó nélkül elment mellette ikétszer-háromszor.