Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-10-01 / 8. szám - Morvay Gyula: Kiszáradt ember a nyárban
— Nem fölösleges — mondta az asszony. Még a helyét is ki kell szentelni, hogy az ördög egészen eltávozzon innét. * A rétség mélyében állt a pirosifaiú szivattyútelep. Ablakairól ragyogva verődött -vissza a napfény a margarétás mezőségre. Virág és fa, emberek és állatok új életet kezdtek, mert elérkezett a tavasz. Erázmus ott kaszált a csatorna mellett. A fű térdig ért, kaszája csak úgy nyögött a rendiben. Távolabb legeit kecskéje. Kipányvázott négy lábával csak nehezen mozgott körbe. Suhant a kasza, fogyott a munka, de Erázmus eszében Éva motoszkált, a gyerekek sorsa, meg maga élete. Két gyereke volt kint a világban, mind a> kettő nem írja, hogy rendesen megy ételük: egyik is, másik is azt írja, hogy rövidesen hazajönnek. — Mit fognak enni? Egy kecském van, ebből is hárman élünk. Nem is volt este, mikor lekaszálta a kis mezőt, vállára vetette kaszáját. Másik kezével a kecskét vezette. Lovas kocsik jöttek vele szembe, elég munkájába került, míg a fejes kecskét elrángatta az útiból. De legjobban az bántotta, hogy mindenki lenevet hozzá, mindenki megcsípte őt szavával: csak azért, mert kecskét vezetett. Jól tudta, hogy a kecske egy külön osztályt jelent, ahová csak a szegények járnak. — Majd csak kikecmeirgiek én ebiből a sorsiból <— mondogatta magának. Ki is tervezte magának az utón. — Évának férjhez kell menni. A gyerekek, ha haza is jönnek, szolgá lni ok kell. Maraduink kettőn. Eladom a kecskét, meg két tyúkiaillja csibét, azon tehenet veszek, vagy pedig borjút. De akkor nem vethetek rozsot. Napszámba járunk majd. Én is, meg az asszony is. Nem szabad így élnem. Valaki rákiáltott a folyó töltéséről:
