Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-09-01 / 7. szám - Kritika - Marék Antal: Szitnyai Zoltán: Hodinai Hodinák
nyűket. A világ, amely itt megnyílik az olvasó szemei előtt, háborúelőtti. A szereplők magyarok és szlovákok, akik még alig érezték meg azokat az apró földlökéseket, amiket a magyar szellemiség vezetői egyre bizonyosabban tudtak. Boldog békebeli világ ez, ahol a darabant kormány főispánja akkora vihart támaszt, mint tegyük fel egy kétnapos ütközet tüzérségi harcokkal valamelyik galiciai falu felett. Hodinai Alajos karmester s fia Hódi Árpád a regény hőse. Mindketten szerelmesek: a karmester a trafikosné kegyeit keresi, Árpád a pánszlávnak kikiáltott Kalincsák leányát, Irént szereti. Úgy alakul, hogy az idők viharában mindegyiküket elsodorja szerelmesétől, a végzet. Szegény karmester úr a döntő fordulat előtt agyvérzést kap s élete végéig nyomorék lesz. Árpád, aki jeles tanuló, kénytelen írnoknak menni az egyetem helyett s mire észbekap, Irén már nem az övé. De jön a háború s a fiatal asszony elválik az urától. Árpád, aki a háború után visszatér Btdapestre, úgy érzi, hogy neki ott a helye a szlovenszkói kisvárosban, rá ott feladat vár s visszatér szülővárosába. „Kell valaki itt, aki nem függ senkitől és ébren tartja a lelket az emberekben." Visszamegy s ott találja Irént, aki azóta elvált az urától. A megváltozott viszonyok között Árpád a jóeszű, jeles tanuló, a jogász lakatos akar lenni, míg Irén ruhaszalont nyit. A vége boldog találkozás, egyszóval valóságos happy end. Természetesen mindez csak keret, amiben az író a háboruelőtti kisváros vágyairól, törekvéseiről, alakjairól ír. Már tisztán érzékelteti azokat a változásokat, amik emberekben végbementek. A helyzet hova tovább tarthatatlan s az események szükségszerűen gyors iramban követik egymást. Morék tanár úr szerepe az iskolában s a társadalomban csak mélyíti azokat a szakadékokat, amikbe ennek a kisvárosnak a polgársága külön külön, a gyűlölettől megsebbzetten belehull... A történet maga tehát könnyed váz, amire az iró gyermekkori visszaemlékezéseinek színes szalagjait s fajáért való aggodalmának sötét fátylát ráhúzza. Ragyogó irásművészettel kél életre szemünk előtt ez a csodálatosan édes táj, az öreg házak s a macskaköves utcákon rohanó diáksereg. A regény végig folyamatos, az iró már túl van azon, hogy elragadtassa magát. Keretét nem feszíti szét s nem fenyegeti robbanással az az erotika, amely oly jellemzővé s félelmetessé tette Szitnyai Zoltán prózáját. Az iró tud „így" is írni, ilyen áldozatosan, ilyen igen igen egyszerűen, mindez nem csoda akkor, amkor egy tiszta gyermekkor emléke ébredezik lelkében. Ha itt ott kifogásolható elképzelése alakjairól s a korról, melyet érzékeltetni akar, valójában derűs pastell színekben sikerült felvázolnia a béke
