Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Ijjász Gyula: Őskori Isten-nevek a magyar nyelvben

IJJÁSZ GYULA:

ŐSKORI ISTEN-NEVEK A MAGYAR NYELVBEN

íjjász Gyula hosszú éveket töltött Amerikában, ahol tudományos alapon ismerkedett meg a honi ősnyelvekkel. Talán egyedül ő az első magyar, aki a középamerikai maya nyelvet nyelvtani alapon ismeri. Igen sok magyar-maya közös ősszót gyűjtött össze. Készülő értekezését a közeljövőben a művelt magyar közönség elé bocsátja.

Az élő nyelvekben az „lsten"-nevek a mai értelemnek megfelelően már el vannak helyezkedve, mert az istenfogalom az élő vallások szerint ki van alakulva. Az őskorban azonban, amikor az istenfogalmak igen zilált állapotokban voltak, az isten-nevek is összevissza cserélődtek, hol egyik, hol meg másik istennév jutott tekintélyre aszerint, hogy hol és mennyi hívőre tett szert. Az emberek folytonos vándorlásával az istenek is vándoroltak s így jutottak el egyik nyelvből a másik nyelvbe. Némely nyelvben úgy összegyűltek a különböző isten-nevek, hogy egy szóba kapcsolták őket s három-négy, sőt öt isten-névből egy lett. Ilyen példákat látni fogunk a sorok folytán.

Az ősvallások kezdetén, tehát a legprimitívebb korokban, minden prózai dologra valami isten-nevet találtak ki, mert a primitív szemlélet ezt így kívánta meg. A félelem, a bátorság, az öröm s a bánat, az éhség s jólteltség, a szerelem s a harag és még ezernyi indulat és szükség mind megkívánta a maga istenségét. Hová lettek az ősi isten-nevek? Némelye eltűnt az emberi nyelvről, némelye meg szerényen meg lapul az élő nyelvekben, de már nem mint isten-név, hanem valamely elvont fogalomnak kifejezésében, hogy soha többé fel ne támadjon isteni jelentésben.

Vegyük ide elsőnek a magyar isten-szót, amely