Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Kossányi József: Tamás Lajos költészete

barangol, ahol fojtottan zihál a kis emberek, a parasztok-, a munkás-, a hivatalnok-, szóval mindnyájunk élete.

Tiszta, hűvös fejjel méri fel a kisebbségi élet sorskörülményeit s mintegy csendes, Nikodémus-órán oktat bölcsen, okos, józan szavakkal. Embereket, sorsokat fest szűrke grafittal. (Mécs és Győry nagy, színes körképeinek nem barátja.) Színtelenek a szavak, nem zenélnek a sorok, hiányzik a sodró erő és mégis önmagunkra döbbenünk, a saját arcunkra, virágtalan életünkre Tamás Lajos lírájában.

Pult mögött a „kereskedő" alázatos, görnyedt alakja; csak gondja van, bank, hitelezők, adóssága. Aktákat másol a hivatalnok. Apjától nem örökölt mást csak egy vastag pipát. Az még „úr volt, büszke főnök, de új kép került a termek falára, szótárban böngész béna szemmel s ha jön az új főnök, most ő áll haptákban." A „munkás" a járda szélére került „ott figyel, tanul, haragszik; békül s ahol kenyeret adnak, arra visz az útja." Három kis kép s benne liheg a kisebbségi élet nehéz ritmusa s e három kis képen keresztül eljutunk Tamás Lajoshoz a kisebbségi költőhöz:

A kicsinyek sorsa aggaszt engem: A völgyeké, hol nincs madárdal, A kavicsé, mit elsodortak, A virágé, mit eltiportak, A göröngyé, mely lucskos sár lett.

(Szegények sorsa.)

A Jóságom sátora és az Üvegen keresztül c. kötetek szerzője, a kontemplativ,

„társtalan"

költő a „Fonál mentén" hosszas meditációk után eljut missziójához: kisebbségi magyarságunk helyzetének felismeréséhez, sorsának, adottságainak revalálásához. Ahogy a teljesen szubjektív Reményik Sándor a kisebbségi sorson keresztül ér el a kollektivumig és lesz Erdély fájdalmának borzongó, felnyögő hangja, bíztató vatesze, úgy Tamás Lajost is a kisebbségi élet dobja be a minden emberbajába, küzdésébe, sorsába, ahol a szó nemes értelmében költővé érik ez a félénk és szemérmes lélek. Vállalja a harcot s bár csillag nem ég a fejünk felett — megyünk:

— ki bányába, ki gyárba,, irodába ... kövön, padlón dong a munka lába.

Valamit elvesztettünk, tán az álmot, tán a hetykeséget, Tudás nőtt rajtunk, mint fán a védőkéreg.

(Tisztulunk)