Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Kritika - Kovács Endre: Bólya Lajos: Örömriadó

lóban őszintén és keresettség nélkül. Ez a költőnő megmutatja, hogy kis felkészültséggel és kevés raffinériával és csupán az érzések megkapó erejével is meg lehet ütni az olvasó belsejében (majdnem azt írtam: szívében) egy húrt. Nagyon szimpatikus, hogy a szerzőnő nem akar túl sokat markolni és megelégszik annyival, amit módjában áll nyújtani. Igénytelen líra ez, amely nem ráz meg és nem forgat fel és talán nem is akar egyebet, mint egy kis megértést a hideg közömbös világ részéről. A kis füzet olvasói bizonyára előlegezik a szerzönőnek ezt a szimpátiát.

A kötet elé Antal Sándor írt előszót.

Kovács Endre

Bolya Lajos: ÖRÖMRIADÓ. — Versek. — A szerző kiadása.

Bolya Lajos exhibicionista költő. Ilyennek mutatta évekkel ezelőtt megjelent első verseskötete, melynek szerzője tudatosan adta az Erő címet. Akkoriban meglepett a magabízó fiatalságnak ez az egészséges, harsány hangja, mely nem átallotta a maga nyers, féktelen egészségét a világ szeme elé tárni. Vigasztaló volt látni, hogy a fiatalos életerő keresztültöri a líra kereteit és primitív hangokkal hallatja szavát. Bolya most megjelent kötete ugyanennek az erőnek, a fiatalság mindent maga alá taposó energiáinak a himnusza akar lenni. Az első és második kötet közt nincs fejlődés; a versek ugyanazt a témát variálják, a régi erő mutogatja magát itt is különböző alapmotívumokban. Tételes költészet, mely tétlenül a fizikai erőt és ennek az erőnek mindenek fölé való helyezését tette meg. Ez az erő aztán — melynek, puszta szó lévén, érdemes lenne ez esetben mélyebben az értelmébe tekinteni elborítja a verseket és értelmi asszociációival a szinonimák légióját adja a köitő szájába. A vers, ami így keletkezik, úgy hat, mintha a költő jóelőre azzal az érzéssel ült volna le, hogy most olyan verset ír, melyben mindezek az elemek, a dekoratív szóhatások, jelen legyenek. Súlyosbító körülmény, hogy Bolya kizárólag szabadverset ír, mely tudvalevőleg sokkol tágabb lehetőségeket enged a költőnek és veszedelmes kisértésekbe viszi. Azoknak, akik még ma i$ a szabadversek előnyeit szeretnék elhitetni a kritikussal, szeretném döntő cáfolatként felmutatni Bolya könyvét. A szabadvers átkos formalizmusa, modorrá váló fordulatai és monotonsága kitünően érvényesül ebben a könyvben. Nem állítom, hogy a szabadversnek nincs létjogosultsága. Egy Füst Milánnál, ahol a széles sorokat szigorú értelmi kapocs és belső ritmus tartja egybe, értelmetlen dolog volna a kötött formát hiányolni. Ahol azonban,