Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Reményi József: Bret Harte

azt árulta el, hogy több volt benne a veleszületett tehetség, mint a megtanult irói felszerelés. A magány, amely a költők és koldusok fejére éket tesz, őt is kitüntette, s ő feléje futott, mint a megvert szivű gyermek. Egy-egy Írásában, vagy irásfejezetében, vagy elvetéltnek látszó mondatában Bret Hartenak sikerült a lélek félelmét és a lélek reményét meztelenül leleplezni, s alkotó énje mellett szól az, hogy amikor élete második felében, különösen Angliában már csak pénzért irt, teremtő lelkének sivár szomorúsága miatt panaszkodott s a magány gőgjének cinizmusát sohsem ismerte el a kérdések végső válaszának. Bárgyú jajjal nem ölelte meg a semmit, a lángelme fölényével nem tudta megijeszteni a végzet szfinkszét, de a magánnyal, ezzel a barna színű mámorral, halála napjáig birkózott, s amikor a sors üres arcát rámeresztette s fakó kezével megérintette, akkor is azt sajnálta, hogy művészi látomásait nem tudta megvalósítani. Nem zokogott, ha bántották, mert ezt a könny megalázásának tekintette volna; nem nevetett, ha gyengét látott, mert ez az erő genny-hullása lett volna; s nem hallgatott, ha mást gyötörtek, mert így megvetette volna a vágyva vágyódott békét. Lelki világában a művészet szigetén élt, de úgy látszik tehetsége természete gyakorlati, valóság éghajlatát nem viselte el, s ebből következik, hogy ez a művészi látomású író regionalista

töredék

lett, s hogy tehetsége virágaiból csak a fakuló színű szirmokat szórhatta szét azok között, akik különbséget tudnak tenni a satnya siker és a sikertelen álom között.