Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Gútay Alajos: A zsinór

Szeme úgy szikrázott, alig tudtam állni. Szinte belém marta, belém égette tüzét:

Még nem barátom, majdha rendbe hozod magadat mint katonához illik. Őrmester! Tíz nap laktanya fogság!

Eltörpült bennem nyomorúságos életem minden reménye, mintha kisiklott volna a rendes kerékvágásból. Szomorú lecsüggedt fejjel tértem szobámba. Bár nem éreztem különös szükségét, hogy kimenjek a városba, de a tudat: rabságom, a jelentkezés, féltem — őrületbe visz. Ijedős lettem, minden zaj, akár volt alapja, akár nem, roppantul izgatott.

Az este már hetedszer voltam lent. Ruhám gondosan kikefélve, gombjaim ragyogtak, csizmám mint a gyémánt csillogó és még is talált kifogást.

Majd megtanítlak én, vagy rendbe hozod magad „hiány" nülkül, vagy lecsukatlak.

Ember voltam és még is gyerek, mert egy futó pillanatra szememet égette a könny. Lélegzet nélkül szédültem fel a szobámba.

Gyerekek, nézzetek körül alaposan, mondjátok meg, mi a hiba rajtam? Mert már nem bírom tovább.

Hangom már nem is emberi volt, inkább hasonlított egy kínnal vívódó állat síró nyöszörgéséhez.

Kérlek, mondjátok meg, mert inkább kimegyek, kimegyek ebből a büdös, nyomorult laktanyából a frontra megdögölni.

A gyerekek körülkaptak, megforgattak.

Nem találok hibát.

Én sem. Hát hol lehet, mi lehet a hiba?

Forgattak jobbra, forgattak balra, előre hajoltam, hátra hajoltam, de hibát senkisem tudott felfedezni.

Hát akkor mit akar ez az állat?! — szakadt ki torkomon.

ökölbe szorult a kezem, s ha akkor megsújthatom, összetörtem volna.

A tizedik kürthívásra elhatároztam, bármi történjék, megkérdem a hibát. Homlokomon verejték gyöngyözött, s szívemben fojtott forrósággal szédülve sodródtam a kapu alá. Voltunk vagy hatan laktanyafoglyok. A főhadnagy már várt bennünket. Néhányszor elsétált előttünk, aztán egyszerre