Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Féja Géza irodalmi szemléje. Márai Sándor: Boldogság Budán

való reagálás milyenségében rejlik. E reagálás időmértékében. A polgárnak éppen az erre való belső szerve bénult meg. Hűdés ez, baleset, gyógyíthatatlan betegség, vagy az öregedés kíméletlen törvénye? Erre még nem mer az író felelni.

Ám késlekedése mégsem megtorpanás. Azt is mondhatnám, hogy meg is oldotta a problémát, csak éppen a temetés időpontját nem jelentette be, csupa kíméletből. S ha végül mégis felvillantja a lehetőségek, a „megváltódás" útjait, inkább vallásosságból teszi. Eddig még senki sem vette észre Márai eredendő vallásosságát. E vallásosság természetesen nem a korlátoltság alázata, hanem a korlátlanságé. Éppen a „lezárásban", az emberi „megfogaimazás" merevségének érvényében nem hisz.

A „végzet" ősi elv. De a szabadság is az.

S ha már Goethére hivatkoztunk, egy hiányérzésünkről is be kell számolnunk, mely a regény olvasása közben egyre kísértett bennünket. S elsősorban e hiányérzet villantotta tudatunkba a nagy mestert. Márai még túlságosan tudata alá szorítja a kozmikus sejtelmeket. Polgársága és puritánsága még túlságosan megszűkítik kifejező erejét. Puritánsága igen rokonszenves, de.......De még korai ennyire puritánnak lennie.

Arról szinte felesleges is beszélnünk, hogy „tájának", Budának, a polgárságnak, a középosztálynak lényét és lényegét milyen maradéktalanul kifejezi. Szintézist ád.

A könyv a szó legjobb értelmében korszerű munka. Elmélkedés a magyarság határköveinél. Minden sorát az emberi felelősség kohójában edzette.

A regény, miként az elmondottakból látható: vallomás az író saját nagy belső konfliktusáról is. E konfliktus: az „emberé" s a „polgáré". Meddig fogja táplálni e konfliktus Márait? Mikor és hogyan tör ki belőle? Vagy elvérzik benne?

Ez már az ő saját végzete ...