Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Palotai Boris: Öreg mosónő
— Hát ... — mondta lassan — magának biztos helyei vannak? — Még ünnepkor is moshatnék. — A szemét le nem vette a oson'k lábról. Nem akart odanézni, de valami húzta a tekintetét. — Hát én is eltengődöm valahogy. Annyi mindig van, hogy kenyeret vehetek magamnak. Esős napokon még szalonnára is telik. Nevetett, mankójával az aszfaltra ütött. — Csak aztán biztos, hogy enyém az a gyerek? Most nézett először a szemébe. Egy idegen, fakósárga arc nézett szembe vele. Hisz tudja... akarta mondani, de egyszerre elszűkült a torka, e pillanatban ő maga sem tudta, nem értette, hogyan lehetséges ... Valóban tőle lesz gyereke? Ettől a fekete csonktól, ruhagöngyölegtől? Tehetetlen könnyek buggyantak ki a szeméből, a cipőpucoló megszánta, és nagylelkűen a vállára paskolt. — Ne sírjon no. Elhiszem, ha mondja. Egy hét múlva megtartották az esküvőt. A gyerek pedig halva jött a világra. A bábaasszony azt mondta, „megemelte" magát. A második gyerek olyan vézna volt szegényke, hogy még sírni se tudott. Mire egyet nyöszörgőit, már itt sem volt, lila, ráncos arcocskája úgy hullt oldalra, mint egy férges gyümölcs. A gyerekek egyre jöttek, mentek, torz népvándorlás volt ez a semmibe, már az ötödik gyereknél tartottak, s ő még mindig nem emlékezett a férje arcára. Ha munka közben rágondolt, makacsul felidézve vonásait, a keskeny hiomlók, a húsos orr, a száj, a barna rossz fogakkal ott táncolt előtte a gőzben, minden részlet megvolt, de nem állt össze valahogy, nem lett belőle arc, ember, akihez hozzá tartózhat. A sok apróság közül csak Hon maradt meg. Csikorgó sötét reggeleken, mikor a levegő olyan szúrós, mintha tele lenne apró tűvel, együtt mentek munkába: Ilon beragadt álmos szemekkel, kendőkbe csavarva
