Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Palotai Boris: Öreg mosónő

bukdácsol mellette, sokszor a hátára köti a gyereket, legalább melegítik egymást.

Ilon is tudja, mi a szegény gyerek sorsa, mukk nélkül ül a szennyesruha kupacon, s közönyösen pislog, iha füst marja a szemét, s a sűrű gőz eltakarja előle az anyját, s hiába kapkod, csak nedves és csúszós lesz a keze, anyja nincs sehol... Nő, nő a kis Ilon, a napok nem váltóznák, hétfőn Klugeréknél van mosás, kedden doktor Balláéknál, szerdán Cserey méltóságánál, s azt is tudja előre, hol mit adnak enni...

A férje ágynak dől egy napon, épp péntek van, a staiffirungját mossák Olga kisasszonynak, későbben jön haza. Ilon is alig vonszolja magát a fáradtságtól, betapogatnak a sötét konyhába, mi az, apa még nem jött haza? Ilon valami fekete tömegbe ütközik, hanyatt vágódik s felordít. — Na, nem tudsz vigyázni? — Gyertya után kotorász, s a homályos fénynél megpillantja férjét agyagszínű arccal a földön feküdve... Ezt az arcot jegyezte meg magának Bencsákné, mintha az a halálbaifordult arc tartozott volna igazán hozzá, ez a költözködő lélek. Két évig feküdt így a férje, tehetetlenül, hűdötit mosollyal, bárgyún, minit egy szopós gyerek, s szűkéivé, mint egy állat. Amikor meghalt, semmi sem változott; a cipőkrémes skatulyák, flanelIrongyok, kefék, mint holmi ereklyék a fiókba kerülnek s ők tovább csoszognak fénytelen, ráncos cipőkben ...

Ilon már nagy lány, egy jégkárbecslő jár vele, tán el is jegyzi pünkösdkor. Finom ember, trikóselyem ruhát vesz Ilonnak, s minden héten moziba viszi.

S Ilon egyszerre nincs többé.

Bencsákné sohasem tudja meg, mi történt vele. Hiába fagyoskodtak, aszalódtak együtt hosszú esztendőkön át, nem látnak egymás leikébe, nem ismerik egymást. Oly bezártak, nehéznyelvűek, s munkaközben nem lehet töprengeni, simogatni, gondolkozni. Ilon lúgkövet ivott, a szomszédok azt pletykálják, hogy a jégkárbecslő, a finom úr, faképnél hagyta. Dehát ezt