Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Palotai Boris: Öreg mosónő

kell másokat szolgálni, vérével, tíz körmével, derekával, mindenével. Az anyatejet is elszopták előle, neki a közömbös üveg jutott, a zsebkendővégbe csavart ázott kényéilhéja. A meleg, dombos ainyameHett idegen kölyök kapta, s később is minden másnak kellett! Hancurozó jókedvét bérbevették, nyűgős, nyafogó gyermekek mellé szegődött pesztrának, azoknak dúdolta, mókázta el ifjú éveit, míg nem kifogyott az együgyű dalokból, a szavai is megkoptak s a gyerekek, akiket ő tanított meg az első szóra, melynek botorkáló értelmét csak ők ketten értették egyedül — a gyerekek fölébe kerekedtek. Aztán mosni járt, bugyborékoló lúg és mocskos ruha közt telt az élete, de tudta, hogy ennek így kell lenni, máshoz nem ért, hát ezt kell csinálni, amíg csak bírja ... Egy zivataros szeptemberi estén került össze a rokkant cipőpucolóval... Munkából jött haza éppen, s a vad eső, amely szinte porzott, toporzékolt, beverte egy kapú alá. A rokkant már ott kuporgott a suvikszos ládájával, agyonázva, dideregve. Ebben a reménytelenül dühös istenkáromló időben, ott a kapúalj nyirkos homályában egymásbaeste'k, szinte csók nélkül...

Bencsákné tudomásé! vette, hogy a rokkant ember „szeretője" lett, anélkül, hogy az arcát látta volna, a keze tapintását felismerte volna. Nem is ment többé arra, ahol a standja állt. Megtörtént, gondolta egykedvűen. Mi dolgom még vele? Csak, amikor elnehezült a járása, s a ,;helyéken", ahová mosni járt, gyanús alapossággal mondták: Teréz, maga az utóbbi időben furcsán hízik. Csak akkor kapott észbe ... Kéne valamit csinálni, hím ... igen.

Szégyenlősen odatopogott a cipőpucoló elé. — Ügy vagyok, mondta alázatosan. A cipőpucoló felállt. Mankóját hóna alá szorította, erősen rátámaszkodott és bámult. Fél nadrágszára combig fel volt tűzve, gondosan összehajtogatva, s alatta az üres levegő, a semmi.