Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke
nyitotta szemét és a gyerek felé fordult: Ki a tolvaj? Mi? — Az! — ismételte a gyerek. Egy ideig csend volt, aztán Péterke hangosan felzokogott: Ne bántson... ne bántson! összehúzta magát,, félt rettenetesen, megreszketett az elkövetkező irtózatos büntetés súlya alatt. A részeg ember erősen gondolkozott. Sokáig tartott, amíg eükábított agya fel tudta fogni a valóságot. Aztán a fejét elfutotta a vér, kidagadtak izmos nyakán az erek és megindult Péterke felé. Az eliső ütés lecsapott. Péterke feljajdult és beleremegett. Tekintete találkozott Kőműves István szemével és felvisított. Nem olvasott ki azokból semmi irgalmat. Mit tegyen most? Most már nem bánt semmit, egy gondolat volt benne csupán: megmenekülni! Hirtelen az ajtó felé pillantott, ott állt a két gyerek. Kisebbek voltak nála, félrelöki őket az útból és kifut, elmegy, megszökik akárlhová, ahol nem büntetik majd ilyen keményen ... Az ököl újra felemelkedett a feje felett. Hirtelen odalapult a falhoz, aztán egy gyors ugrással az ajtónál termett. Te! — ordította Kőműves és utána kapott. Megállj, ha kedves az életed, te büdös ... Péter! De Péterke már kint állt az udvaron és ijedt szemekkel szétnézett. Merre meneküljön? Hol nem fogják majd utolérni vagy elfogni? Egész testében remegni kezdett és hidege veríték lepte el homlokát. A háta mögül otromba nehéz lépéseket hallott, elkezdett futni. Hallotta az ismerős, rettenetes hangot: Megállj! Szégyent hoztál rám... Péter az Istened, megállj! Kőműves Istvánon erőt vett az állat. Ami vér keringett benne, egyszerre mind a fejébe futott, a szesztől véráztatta szemeiből kegyetlen bosszúállás csillant elő. Rettenetes dühös lett, talán nem is annyira Péterkére, mint inkább a szegény ember sorsára. Hadd lás
