Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke

és a következő pillanatban már bele is harapott. Édes volt, krémmel töltötték meg a belsejét, olyan nagyot nyelt, hogy kidagadtak az erek a homlokán. — Jaj, de finom, — sóhajtott halkan a nagy gyönyörűségtől. Két harapással megette az egyik felét, a másik fele ott maradt a tenyerében. Végignyalta a szája szélét, bekapta az ujjára kicsordult krémet. Boldog volt, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy felfedezhetik.

Milyen jó, — ismételgette magában. Harapásra táfotta megint száját, de hirtelen megdermedt. A két gyerek visszaérkezett és amint beléptek a kapun, abban a pillanatban észrevették, hogy Péterke az asztaluk mellett áll és eszi a süteményüket... Mi lesz most? Péterke szive nagyot dobbant. Eldobta a megmaradt darabot és félő meneküléssel befutott a szobába. Neki ugrott a maiteres vödörnek, az nagy robajjal felborult, mire -Kőműves mester felihorkant. Péterke csak még jobban megijedt. Ilyet még sohasem csinált. Most bűnt követett el, hát most megi is érdemli a kemény büntetést. Hirtelen utálat töltötte el a sütemény Iránt, nagyon szerette volna, ha nem történik meg ez a rettenetes eset.

Az udvarról kiabálás és gyermeksírás hallatszott. Péterke szive még hangosabban kezdett dobogni: Most vették észre... a kisebbik már sír az uzsonnáján... lépések hallatszanak ... érte jönnek, hiogy felelősségre vonják...

Az ajtó csakugyan kinyílt és ott állt a két gyerek. A kisebbik szipogott, a nagyobbik kezénél fogva vezette. így jöttek büntetést kérni a tolvajra.

Kőműves István felhúzta a szemöldökét: — Na mi kéne, ha vóna, — úrfiak? — nevetett, még mindig részeg volt.

— Az a fiú tolvaj! — mondta nagyobbik és Péterkére mutatott, aki meghúzódva belapult a sarokba.

Kőműves mester nem értette, mit mondanak. Tágra