Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke
lelte, a kisebbik utánozni akarta, de sehogy sem tudott olyan éles sípoló hangot kifújni a tüdejéből. Péterkének tetszett saját ügyessége. Szájába dugta két mutatóujját és sípolni kezdett, mint egy gőzmozdony. A két gyerék elcsodálkozott. Otthagyták a játékasztalukat és közelebb jöttek. Sípolj még! — mondta a kisebbik. Hogy tudsz olyan élesen? Péterke megint bemutatta a tudományát, aztán büszkén kidüllesztette mellét: így! Egy ideig szótlanul csodálták, aztán a nagyobbik, megszólalt: Ez semmi! így én is tudok. A bolltban van síp... Hirtelen kedvet kaptak a fütyülésre és elfutottak mind a ketten, hogy sípot kerítsenek. Péterkét bosszantotta, hogy olyan rövid ideig tartott a dicsősége. Szerette volna mégegyszer megmutatni ezt a magas tudományt, hiszen olyan jó érzés az, ha csodálkoznak az emberen. Aztán eszébe jutott, hogy ő a száján csinálja, azok meg síppal. Ügy nem vicc! Ö mégis csak sokkal ügyesebb ezeknél. Büszke lett megint, nagyobbnak és erősebbnek érezte magát a többinél. Egy lesújtó pillantást vetett az asztalra kitett játékokra és... megakadt a szeme. A masina is ott volt, de azonkívül három cukrászsütemény is. Fordult vele egyet a világ, lábai a földbe gyökereztek. Feljebb tolta a sipkáját és nagyot nyelt, mert tele lett a szája hirtelen nyállal. Mert evett ő már egyszer ilyet. Három éve, mikor először gyónt, meg áldozott az iskolával. Megvendégelték őket a plébánia udvarán, minden gyereknek két sütemény is jutott. Finom volt nagyon, benne maradt az ize a szájában. Péterke éhes volt, de tudta a VII. parancsolatot isi Ne lopj! Minek tanították meg rá? Most már nem nyúlhat érte, pedig nagyon éhes és olyan jól esne, ha gyorsan megehietné ... Ott állt mozdulatlanul, szeme rátapadt a finom süteményre,a gyomrában egy gonosz ördögi hang korogni kezdett... Maga sem tudta hogy, de egyszer csak érte nyúlt
