Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Zerdahelyi József: Életkeresők
A leány melléiből sóhalj szakadt s lehajtotta a fejét. Bergent szíven ütötte és csendesen mellé ereszkedett. — Mondja meg nekem, miért ily szörnyűséget? Maga emiber, fiatal, az élet most jön, élni oly borzasztó nagy dolog, nagy dolog, csak úgy eldobni. — Mit tudja maga — mondta Mád a. — Én tudom, én mindent tudok, én az élet születését tanulmányozom — hirtelen magára talált és sebesen gördült belőle a szó — és örök titkok, évezredes csodák között kutatom a természet roppant arányait és az utolsó szögig kész szerkezetét. Az élet titok, nagy titok, én kinyitom csak úgy, mint a bezárt könyvet. Mária felemelte a fejét s a hangjában sápadt érdeklődés volt: — Titok — — Titok. És tudja nyomában lenni a titoknak, üldözni az élet titkát, gyönyörű — a tudós lelkének legmélyebb forrása buggyant meg, folyóvá dagadt és hátára vette a lány életének meglékelt hajóját — élni kell, élni nagy dolog. Annyi élet van a földön, kicsiny, gyenge, gyámoltalan életek és vad harcot vívnak érte és szaporodnak sietve, türelmetlenül szaporodnak, hogy haláluk útján tovább terjedjen az éltük, láz gyötri a testüket, vergődnek, szenvednek az életért, a mindenek felett való életért. A szélesre bom'ló hang a hideg kőfalakra vert visszhangom döngő ütésekkel. Mária belenézett a semmibe. — Én segíteni fogók magának a kutatásban. — Segíteni... beszélni akarok magának, hallgatni fogja, olyan jó, én még nem beszéltem senkinek, engem nem ért senki, én csak gondolkoztam. Maga velem fog gondolkozni. — Meg fogom tanulni. A harmadik emeleten Bergen odújának az ajtaját becsapta a szél a két ember mögött. Ügyet sem vetettek rá.
