Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Zerdahelyi József: Életkeresők
3. — Ha most egy éve arra gondoltam volna, hogy a te lakásodban lakom, hogy egy kenyéren élek veled, hogy a szeretőd leszek... — nevetett Mária a szívéből. Bergen nem figyelt oda, valami asztal1 állott a szoba közepén. Furcsa asztal, kecskeláb tartott félarasz vastag ócska tölgydeszkát, lehetett két méter is, nagy nyitott könyv állott rajta, Bergen arra dőlt egész testével és írt. Számokat, betűket, sok sűrű apró írást. Mária is az asztal sarkáról lógatta a lábát és a dereka az egyetlen villanylámpa alá hajlott, hogy a kezében tartott hímzésre több világosság kerüljön. Onnan beszélt a tudós szegény szobája rozoga ágyának, a falbavert szögekre aggatott ócska ruhának, a törött cserepekben és hevenyészett ládákban tenyésző férgeknek, a mennyezetig érő könyvespolcoknak. — Mennyi reménységgel indultam a színi iskolába, hogy bíztam magamban, a hangomban, a szépségemben, a fiatalságomban, még azt sem értettem meg, mikor anyám itt hagyott. Látom a betegágyán és hiallom a hangját: „Mi lesz veled, kislányom, ha én meghalok?" Értelimetlenül bámultam a halálra. Nem is tudom, hogy múlt el felettem az a ifélesztendő magamban. A zsűri, igen a zsűri, azt mondta, keressek más pályát, tehetségtelen vagyok, egészen utolsó. Borzasztó kegyetlenül mondták, még sok mást is mondtak és senki, de senki sem volt, aki mellém állott volna. Elrohantam, azt se tudom, hogy jutottam idáig, a kőlépcsőig. Ott elhagyott az erőm és végignyúltam a hideg kövön. Mikor kinyílt a szemem, eszembe jutott anyám és akkor mindent megéreztem, amit nekem mondott és akkor ott a lépcsőn összekuporodva határoztam el, hogy levetem magam a harmadik emeletről. — Kis szünetet tartott. — Milyen messze van ez innen és olyan kicsinek látszikA — Nagyon érdekes dolgot találtam, — szólt bele