Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Tamás Mihály: Temetés

ke és a gonosz mostoha ... ezék még nagyobbaknak valók ... mondja, hány éves?

— Tizenöt

... de miért kérdi a bácsi?

Lanti elnézett az 'ablak felé.

— Tizenöt

... ezek itt tizenöt évesnek valók, mind ... és nincs is több, látja Trude, nincs több, csak tizenötévesnek való.

— De

miért csak tizenötig, bácsi? és mikor vette ezeket? Kinek?

Este lett kint az alkonyat, de Lanti nem gyújtott világosságot. Lassú lépésekkel ment Trude mellé, széket húzott az ő széke mellé.

— Adja

ide a kezét, jó?

Trude gondoltat nélkül nyújtotta feléje a kezét és a kis játékszer elveszett a nagy barna ujjak között.

— Azért,

tudja, mert tizenöt éves lenne az én lányom is ... mint maga, tizenöt éves.

Trude felnézett a férfira.

— Meghalt?

Lanti nevetett.

— óh

nem, meg se született.

— Ez

érdekes.

Kigyulladt az uccai lámpa és a behulló fényben tisztán csengett a lány nevetése. Lanti pedig úgy beszélt, mintha magának beszélne.

— Hja,

van úgy az ember, hogy kerget valamit, amiről tudja, hogy sohase fogja elérni, mert akkor, pont akkor ment el mellette, amikor — egyetlen egyszer — elérhette volna ...

Trude kiváncsisággá élénkült.

— És

a lány mamája?... azé, aki meg se született?

— óh,

az eltűnt örökre.

— Hová?

Lanti mosolygott és arra gondolt, milyen jó az, ha az ember tud mosolyogni.

— Itt

él, nem messze, egy másik városban, de én