Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Tamás Mihály: Temetés
nem tudtam többé rá tatáink Eltűnt. — És a bácsi sohasem kereste? Lanti hangja elhalkult. — A férfi mindig keresi azt az egyet, aki mellett egyszer elhaladt... bejártam a világot, pedig itt volt a szomszédban. Trude hallgatott, sóikéig. Most már egészen otthonosan és a keze is meleg lágysággal ernyedt el a Lanti kezében. — És a könyvék? — Azokkal az ember mindig találkozik... ahogy az idő futott. Most tizenöt éves lenne, mint maga, Trude. De most már haza megy, ugye? Trude riadtan állt fel. — Óh ... Könyveket vett ki a szekrényből Lanti és a kezébe tette. Azután pénzt tett egy borítékba, bankjegyet, a borítékot leragasztotta, úgy adta a lánynak. — Ezt a néninek adja oda és ha kérdezi majd, hogy mivel töltöttük el az időt, ne feleljen semmit... érti? ne feleljen semmit. Mikor jön megint? Trude már indult és ahogy visszanézett Lantira, két roppant szemében édes vígság ragyogott. — Amikor a bácsi akarja. — Akkor holnap, jó? — Jó... Másnap újra ott volt, harmadnap megint, és azontúl szinte minden délután. Jó és mindig friss egyformasággal teltek az órák és Lanti sokszor gondolt arra, hogy a könyvek megtalálták a gazdájukat. Az énekesnővel is találkozott az uccáin, forgalmas délelőtt. Eláradt há■lá lkod ássál rázta a kezét. — Köszönöm ... de ugye nem vetsz meg ezért? ... de te tudod, hogy ez a nő sorsa, ugye? Lanti bólintott a beszédre. Igen, ő tudja, hogy mi a nő sorsa. Délután, sok-sok délután megszokott idejében újra
