Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Színház

zönség-utánpótlást a szórakoztatóbb műfajok sem. A sokáig gazdagon virágzó operett-irodalmat már elhervasztotta a közöny. Ez már a „törzspublikumnak" sem kellett. Csak idő kérdése és a vígabb vagy szomorúbb életképek „színművek" és színjátékok is az operett sorsára jutnak.

Hogyan akarja hát a színház közönségévé tenni ezt a fiatalságot, amikor ez még szórakoztatónak sem találja őt. Amelyik már a ruhadivatot sem a színháztól, de a filmtől tanulja, — már amelyik tanulja. A színház csak egy módon teheti közönségévé a fiatalságot, ha visszatér a színházművészet alapjára és ha szociális szempontokból is korszerűvé alakul.

Tudjuk, hogy minden reménykedésünk hiú, mert a mai színház beállítottsága sokkal leqyökerezettebb, semhogy önmaga tudjon változtatni önmagán. Mi most csak a tényeket kívántuk megmutatni és szolgálni akarunk a iövő színművészetének azzal, hogy a iövőépítőket részére megnyerjük. Hogy ezt minél biztosabban elérhessük, néhány szóval újból körvonalazzuk a lényeget. A jövő színháza csak a színházművészeti és a művészet-erkölcsi alapokon épülhet újjá. A jövő színpada már nem a még életet és természetet is roszszul utánzó színpadi szerzőké, hanem a magasabb élet- és szellemszemlélet síkján álló felelős költőé. A költőé, akinek van írói tisztasága és ereje, hogy a valóságot kiemelje a valóságból és egy magateremtette eszményesített és jelképes formában adja azt vissza a színpad szépítő és sejtelmesen átélő világának. A jövő színpada a teremtő költőé és az alakító művészé. (Az alakító művész — színész — erejéből nem egyszer futotta már alkotásra is.) Ezzel szemben a napjainkban való színjátszás dolga nem más, mint a különböző, sokszor nem is színpadi elemek segítségével való „színes", de minden meggyőző erő nélküli darabbemutatás. A színházművészet alaptulajdonsága pedig legelsősorban ráható, de átélésre kényszerítő ereje és a nagy emberi közösségi élmények művészeti fokon való átformálás-utáni visszaadása.

Csak csodálkozni tudunk azon, hogy mikor minden művészet a különböző szellemtudományok érezhető ellenőrzése alatt áll, addig a „minden-művészetek egyesítője", a színház ellenőrizetlenül — és így szinte, teljesen felelőtlenül — működhetik. Érthetetlen, hogy ezt a „kérdést" a mindent mérlegre tevő és rendszerező modern művészet-tudományok is ugyancsak teljesen figyelmen kívül hagyják.

A legnagyobb hibának mégis azt tartjuk, hogy azok, akik a szellemi jövőt vannak hivatva építeni, száraz közönnyel mennek el a színház kérdése mellett. Ezért is bátorkodtunk most felhívni becses figyalmü-