Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk
hogy dühömben a könnyeim ki ne csorduljanak. A hangom remegett. — Én nem szoktam ilyen könyveket olvasni. Csak véletlenül ... — Igen?... Magának az is véletlen, hogy már két ízben találkoztam magával este 11 óra felé az utcán nagyon is kétes társaságban... Tudja, mi a véletlen? ... Az, hogy nem érzek magamban semmi kedvet a rendőri hivatáshoz és az ilyesmivel nem szoktam törődni. Valahogy az a gondolatom támadt, hogy ez az ember minden áron ki akar engem csapatni a gimnáziumból és szorgalmasan gyűjti ellenem az adatokat. Erőt vettem magamon és elhatároztam, hogy nem fogom hagyni magamat. — Tanár úr kérem, én nem vagyok zárdanövendék és nem vagyunk a középkorban. Különben is a mai társadalom ... — Maguk mindig erre hivatkoznak. Összetévesztik a szabadságot a féktelenséggel, az élet szeretetét és élvezetét a bujasággal és érzékiséggel. Pedig tudja, mire lenne szüksége a mai fiatalságnak?... önfegyelemre, mindenek előtt önfegyelemre... — Hogy tovább lehessen minket rabságban tartani? — Milyen rabságban? Ezt szigorúan és tanárosan kérdezte, mint amikor azt kérdi, hogy miilyen esetben van ez, vagy az a szó. Spiegel is és Szegfűszeg is a kabátomat rángatták, csitítani próbáltak. Én azonban menthetetlen voltam már, nem láttam és nem hallottam semmit, jobb kezemet tiltóan felemeltem, egészen előre hajoltam és csaknem kiestem a pádból. — A tanárok rabságában, akiknek nagy része bennünket úgy kezel, mintha rabszolgák lennénk... Mi szabad emberek akarunk lenni, a természet nagy törvényei szerint és nem rabszolgák ... Szabad emberek, akiknek nem parancsolnak korlátolt tanárok... ak’ik-
