Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk
nek nem dirigál... egy ilyen ... egy ilyen ... B—ó— r—e—m—b—u—k ... Ott, ahol szakállából kilátszott két széles orcája, mindig egy kicsit vöröses volt a bőre. Most egészen elfehéredett, elhalványodott még nagy húsos ajka is. Nyugodtan ült a helyén, szinte megdermedten és nyugodtan, szó nélkül mutatott az ajtóra. Az osztályból a meglepetésnek, az elszörnyűködésnek a szisszenéseit hallottam. Éreztem, hogy az osztály szimpátiája teljesen elpártolt tőlem. Könnyűnek éreztem magamat, felszabadultnak, mint aki egy adósságát rójja le, mint a hipnotikus, aki feltartóztathatatlan kényszer hatása alatt cselekedett. Könyveim után nyúltam a padiba. És akkor történt a legérthetetlenebb dolog, amit valaha is láttam életemben. Bórembuk megszólalt egészen szokatlan, tőle soha nem hallott meghatott, sírós hangon. — Szerencsétlen ember, mit csinált? — Ez az öngyilkossággal egyenlő ... Intett, hogy elmehetek. Láttam, hogy a szeme feltűnően fényes, mintha könnyes lett volna. Aztán már mintha nem is nekem beszélt volna, csak úgy maga elé morogta mogorván: — Ha nem az osztály előtt mondja ezt nekem, hanem négyszemközt, talán még meg lehet menteni... Lehet, hogy én is hibás vagyok, mert régen akartam már vele bizalmasan beszélni... Spiegel mesélte később, hogy a többi tanárok azon csodálkoztak, hogy én éppen Bórembukot neveztem korlátoltnak, mikor mindenki tudja róla, hogy kiváló szakember mind a két szakjában, a latinban és a franciában, azonkívül nagyon is olvasott, mindenről tájékozott és modern ember. Persze, ez a Spiegel is csak most tudja ezt mondani, azelőtt ő is egy nótát fújt velem. Én csak napok, sőt hetek múlva hültem le egy kissé
