Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk

az embert. Egészen világosan éreztem, hogy kimondhatatlanul gyűlölöm.

így azonban csak az első kérdésekre tudtam felelni valahogy. A memoritert elbújtam, de skandálni nem tudtam. Megcsóváltam bosszúságomban a fejemet, mert láttam, hogy ezt egy nap alatt nem lehet megtanulni. Az első mondatok fordítása is ment valahogy, de aztán jött egy passzus, amit otthon sem tudtam egészen világosan megérteni és megmagyarázni magamnak.

— Tanár

úr, kérem, ez egy nagyon nehéz részlet, ezt nem értem ...

— Dehogy

nehéz. Hányszor előfordult már év eleje óta. Aztán a múlt órán is átvettük, el is magyaráztam. Na, ki tudja?

Körülnéztem, hát legalább húszán jelentkeztek az osztályból. Nagy volt az osztályunk. Ez éppen a harmad része. Megijedtem, hogy ennyire el vagyok maradva, míg a többiek, úgy látszik, lassan mégis csak .kezdték beadni a derekukat. Nem is csoda, hisz az osztály csak úgy nyüzsgött a szolgalelkű hitvány fickóktól.

Ez elkeserített.

— Látja,

kérem, maga félévkor elbukott. Maholnap itt a húsvét és még mindig sehol semmi...

Elővette oldalzsebéből az én elkobzott detektívregényemet.

— De

szennyirodalmat olvasni, — kiabálta, — arra bezzeg van ideje, arra nem sajnálja az időt! Nem szégyen magát?... Nem sajnáltam a fáradságot és elolvastam ezt a könyvet. Hát aki ezt irta, megérdemelné hogy szinte középkori kínzásokkal végezzék ki. És maga ezt olvassa? Maga akar Petőfi lenni?

Gúnyosan nevetett.

Ez a legutóbbi megjegyzése nagyon fájt és sajgott nekem. Reszketett a kezem, ahogy a könyvet fogtam, inkább letettem. Alig tudtam uralkodni magamon.