Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk

sokat színészkedett. Elismerem, hogy ebben az irányban valóban kiváló tehetség.

Sok bajunk volt a torna-órával. A tanár nem tudott fegyelmezni, mi meg a fejére másztunk, aztán folyton Bórembuknak jelentgetett bennünket. Akkor reggel egy detektivregényt kaptam Szepesitől. Nevetve adta nekem óra előtt. Az utolsó lapra valamilyen szörnyű csúnya írással oda volt pingálva: nagyon jó... jaj de pikáns... Engem nagyon izgatott az ügy. Torna-órán bentmaradtam az öltözőben, kényelmesen leheveredtem egy csomó ruhára és olvasni kezdtem. Hallottam, hogy a tornateremben irtózatos zaj van, de ügyet sem vetettem rá, annyira elmerültem az olvasásban. Ekkor lépett be a torna-tanár az öltözőbe, elkésett, dühösen és nagysietve jött valahonnan.

Szó nélkül megadtam magamat. Egy kicsit megijedtem és csak arra kértem, hogy ne szóljon Bórembuknak.

Mikor előadás után hazamentem, neki ültem a latinnak, bevágtam a memoritert, a fordítást, átnéztem a könyv bevezető részében Horatius leggyakoribb versformáit. Tudtam, hogy másnap felelek. De a nyelvtan ismétlésére, se a régiségtanra, amit az öreg újabban nagyon nyaggatott, nem volt időm.

— Szeles, álljon fel ...

Ez volt az első szava, amint másnap bejött az osztályba. Szokatlanul frissnek és elevennek tetszett nekem. Vagy csak én voltam olyan bután fáradt az előző napi tanulástól. Átvillant az agyamon, milyen bosszút állhatnék ezen az emberen, ha én is megtanulnám a latin nyelvtant, mint az az ökör Sárkány. Aztán egyszer felállnék így, egyenesen a szemébe röhögnék, mindent tudnék, minden mondatszerkezetet csak úgy vágnék, mint a répát... És akkor én lennék a győztes, kijelenteném, hogy Bóreimbuk latinból se tud semmit, pedig egész életében azt bogarászta. Megaláznám ezt