Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk
Csapdosta az osztálykönyvet, kiabált, hogy rossz tollat adtak neki, recsegett alatta a szék és láthatóan nagyon ideges volt. Ilyenkor az osztály mindig olyan feszült csendben ült nála, mint azon az első napon, mikor Szepesitől elvette az én rajzomat. Hiába sikerült már az osztály nagyobb részét ellene hangolni, meg kell adni neki, hogy fegyelem azért mindig volt az óráján. Ennek is csak a buta keményfejűsége volt az oka. Akármit is csináltunk, nem lehetett kizökkenteni egyensúlyából, annyira beletemetkezett a latin nyelv zavaros útvesztőibe. Ezen a reggel mindjárt az első óra volt latin óra és öreg szokása ellenére láthatóan ingerült volt. Tudtuk róla mindnyájan, hogy vén legény és Spiegel ide is súgta nekem: — Talán valamilyen kalandja volt az este... Ö azonban recsegő hangján megszólalt: — Szegfűszeg! Álljon fel! Nem tudtuk mire vélni, hegy a legelemibb dolgokat kezdte tőle kérdezni. Az első két deklinátió még csak valahogy ment, de a harmadiknál tökéletesen összezavarodott. A coniugátiókkal hasonlóképpen volt az eset. Nem is beszélve a mondattanról, amiről szegény Szegfűszegnek igazán a leghalványabb fogalma sem volt. Próbáltam neki súgni, de Bórembuk nagyon dühösen rám szólt. Mindenki kínosan érezte magát. Tudtuk, hogy Szegfűszeg buta is, lusta is, meg semmiből semmit se tud, de azér szerettük valahogy. Az apja meghalt már régen és az anyjára öt fiút hagyott. Alig tudta őket eltartani. Különösen a nagyobb Szegfűszeg-rfiúk a város rémei voltak és mindenki félt tőlük. Mikor Szegfűszeg a legújabb Horatius-fordítást sem tudta, Bórembuk kezdett lassan megnyugodni. Oda is súgtam Spiegelnek: — Látod, hogy örül neki, hogy nem tud ... Mindnyájan megnyugodtunk egy kissé, mert nem
