Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk
hallottuk Bórembuk idegesítő szuszogását a nagy csendben. Ö azonban jó színész lehetett, nem mutatta örömét, bal karjára könyökölve tenyerébe támasztotta fejét. — Milyen jegye volt magának, Szegfűszeg? — Intést kaptam. — Na lássa, el sem buktattam, csak megintettem ... Nem tudom, tudja-e, hogy az édesanyja tegnap este nálam volt. Szegfűszeg félénken bólintott. — Hát kérem, elpanaszolta nekem, hogy magúik milyen rossz sorban élnek. Erre nem is volt szükség, mert én ezt már anélkül iis hallottam. Mondtam neki, hogy én elnéző vagyok magával szemben, de magának is kell valamit tudni. Ö erre sírt és könyörgött, hogy én ígérjem meg neki, hogy nem buktatom el magát, mert ha maga elbukik, akkor tönkre van téve az egész család ... Bórembuk egy kissé elhallgatott és lenézett maga elé az asztalra. Én felhasználtam ezt a pillanatot és félhangosan megjegyeztem: — Szegfűszegék nagyon szegények ... Még soha nem láttam olyan dühösnek, ahogy akkor felfortyant. — Hallgasson! Magát nem kérdeztem! Maguk azt hiszik, ha valaki szegény, annak már minden szabad. Annak szabad szemtelenkedni, hazudni, nem tanulni, a napot lopni és azt nem lehet elbuktatni, mert szegény? ... Én is voltam szegény, éheztem, nélkülöztem, szenvedtem, tűrtem, de gazember, az mégsem voltam soha... Mukkanni sem mert senki. Én megesküdtem magamban, hogy ezt megbosszulom, ezt nem engedem neki szárazon elvinni. Spiegelre néztem, aki megértőleg intett és alig hallhatóan suttogta: — Betesszük a Szabad emberbe ... Bóremibukot elöntötte a szenvedély és egy kis szünet
