Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

pórusával érzi azt a csipogó új világot, mely áttör a sötétségen és magához vonja... Isten háta mögött élnék? nem, nem ... Isten ölében ringok, abban az áldott, mély ölben, ahol ősi mozdulatlanságban élnek a sejtek, mitsem tudva bábeli nyelvzavarról, rögről, harcról, összekúszált érzésekről. Mintha dajkálna Isten öle — gondolja Ágnes és édes csicsijjával ringatna egy új jövőbe... Hiszen én szeretem Jankót! Ujjongani tudott volna, oly élesen, megmásíthatatlanúl érezte ezt.

A sötétség tovább tartott, mintha saját magából merítette volna az erejét. Szólni akart, de csak hörögni tudott rekedt izgalommal. Megfordult, forró lehellete Jankó homlokát súrolta.

— Dusenka

...

Ágnes közelebb csúszott... A válluk összeért, szemük nedves fénye egymásba akadt.

— Jankó

... gyerekünk lesz ...

— Gyerekünk?!

— Úgy. csapott fel az a félig kérdő, félig kiáltó boldog csodálkozás, mint a tűz fénye...

— És

... elmész?

Ágnes a szájára bukott s úgy suttogta bele az ajkába, a vérébe:

— Itt

maradok ... hisz együvé tartozunk.

— Oh

Ágnes! — Ágnest mondott és nem Dusenkát. Mintha az a csepp lény, aki a homályban alszik, picinyke öklét lezárt szemére tapasztva máris közéjük lépett volna és vékony oázásával felsírná benne az elfelejtett neveket.

— Mátyásnak

fogják hívni az apád után.

— Nem,

nem, Jankónak, úgy mint téged!

Egymás felé siettek áldozathozóan, megtagadván lényükből azt, aimi elhatárolta őket, és lelkendezve formálták magukban az új embert, aki felejt, hogy adni tudjon...

Hajnal lett mire elaludtak. A felkelő nap gyengéd fényekbe pólyáiig őket, puhán, mint egy láthatatlan, kozmikus Anyakéz.