Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
állást is kap... hányadika van ma? Huszonnyolc-ihuszonikilenc? Nyugtalanúl számolTM kezdett, dátumok motoztak benne, fejfájos délutánok emlékei csapódtak hozzá, az elmúlt hetek furcsa rosszuíléte ... Izgatott kutatással számolt tovább... Túlérett gyümölcsök ízét érezte a szájpadlásán, a torkára csúsztak, onnan öklöndözőn sugároztak szét a testében... Ködök szálltak fel valahonnan, úgy rezegtek, mint a vasalószén gőze. Hisz akkor... hisz akkor... gyerekem lesz! Fejét a párnába fúrta és mélyet sóhajtott. Nem annyira boldogság volt, amit érzett, hanem más ősi valami, ami a sötétséghez hangolódott s valami tömör melegséget kergetett fel benne ... Hasonló érzés volt ez, mintha egy nagy tükröződő vízfelületre nézne az ember: mintha a szem mély sötétséget pillantana meg, oly világos minden, és a túlsó parton a dolgok olybá tűnnek, mintha nem a földön állnának, hanem a levegőben lebegnének, olyan túlzott tisztán, amelyik majdnem fáj és megzavar. Ebben a benyomásban épp úgy van fókozás, mint elvesztés. Mindennel össze van kötve az ember és mégsem közelíthet semmihez se. Ami összeköt, egy sötét csillogás s ellobbanás ... Elvesztem magamat, gondolja Ágnes, de már nem érez semmi sajgást, mintha lehámlott volna róla valami és most ezzel a csupasz új életével, ezzel a most született leikével kezdene mindent elölről. Jankó, Jankó, most már én nem vagyok én... most már csak ő lesz, aki belőlem egy darabka és belőled, és ezért a sejtelemért, ezért az élő titokért már maradnom kell, ez már elmossa a különbségeket és elvezet engem Hozzátok... ö már minket kap örökségbe, akik különfélék vagyunk, de benne... oh ő benne öszszetalálkoztunik végre, összeömlünk ... Lehúnyja a szemét, óvatos ujjakkal simogat végig megduzzadt mellén. Mintha a feszülő mirigyek valami csodálatos bizonyosságot kergetnének belé, minden
