Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Egri Viktor: A topázköves gyűrű
— Ezt Irmács'kának hoztam... Tudod öcsém... a gyűrű ... Bálint átvette a csomagot és felbontotta. Remegő ujjaival a fény felé tartotta a gyűrűt. — Pompás! — csodálkozott gyerekes ellágyulással és félig mosolygós, félig értelmetlen, kétkedő pillantással az öregúr felé fordult. — Milyen gyönyörű a tüze ... De hiszen ez a gyűrű ... Többet nem mondhatott. A vajúdó asszony felsikoltott: — Bálint! Bálint berohant a hálóba és a gyűrű az asztalra esett, éppen arra a helyre, ahonnan napokkal ezelőtt az öregúr ellopta olcsó párját. Az öregúr a gyűrű után nyúlt, de nem volt annyi ereje, hogy újjai közé szorítsa. Mintha minden erő kifolyt volna csontjaiból. Úgy sompolygott ki a lakásból, hogy senki sem látta.-----------az ötödét sem éri meg annak a gyűrűnek, amit ellopott, — folytatta gondolatban Bálint elharapott szavait. Gúnyos nevetése úgy zúgott a fülében, mint egy közeli autótülkölés. Tele volt az ucca roppant vigyorokkal és hahotákkal! Micsoda őrült gondolat volt ez a gyűrűvásárlás. Elárulta magát esztelen félelmében! Ajándékot hozott, engesztelő ajándékot! Elárulta magát! Végigrohant a csatakos, embersűrűs körúton, a villamos majdnem elgázolta, a hídig rohant vén tántorgó lépteivel, mintha a félelem szárnyakat adott volna kiszakkadt és megrokkant testének. Berillsárga hosszú fények táncoltak az ónszürkén hömpölygő szennyes áron. A hidak ezer lámpái mint végeláthatatlan fűzérre felfűzött drágakövek csillogtak a sötétben. Nyúlós, förtelmes hideg csapta meg az arcát. Sírt. Vak és meddő dühhel jajgatott az éjszakába. Vége mindennek! Bálint markában van, ki van szolgál
