Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Egri Viktor: A topázköves gyűrű
madtak. Milyen szemérmetlenül mosolygott rá Bálint! Nem is mosolygott: hahotázott! Fölényesen ráveregetett a vállára és cinkosnak nevezte. Cinkosnak! Ez az ember mindent tud, talán még a lopást 'is látta és most élvezni akarja, hogy ki van neki szolgáltatva. Hogy sietett visszaadni azt a pénzt, amiről írást sem kért, hogy felszabaduljon és bosszút állhasson rajta. Most akár Bálint fel is jelenthetné. Milyen szörnyű megtévelyedés volt ez a lopás!... Meg kell Bálintékat engesztelni, mielőtt az a bolond fiú valamit tenne ellene. A körúton benyitott egy ékszerészhez. Topázköves gyűrűt kért. Az ékszerész eléje tett vagy tíz darabot. Kiválasztotta azt, amely a legjobban hasonlított az ellopottra. Az ára megrémítette, alkudozni próbált, aztán sietve fizetett, amikor látta, hogy az ékszerész makacsul tartja az árat. Amikor kijött a boltból, valami enyhülést érzett és felderülve folytatta útját Bálintékhoz. Idegen asszony nyitott ajtót, a bába volt. Bálint az ebédlőben nyargalt nyugtalanul. — Már annyira vagytok? — kérdezte. — Akkor kezdődött, hogy átmentem Budára. Éppen Idejében jöttem vissza. Az öregúr is megszeppenve és türelmetlenül hallgatta a vajúdó asszony sikoltásait. Rossz időben jött. De már itt volt, most nem fordulhatott vissza. Bálint alig vetett ügyet rá. Térdeire könyökölt karral, esetten gubbasztott mellette, néha felugrott és beszaladt a vajúdó asszonyhoz, de rögtön kijött és megzavarodva, idegenül bámult az öregúrra. Miért jött utána, mit keres itt? Nem küldheti el, pedig tudhatná, hogy útban van. Meg kellene mondania, hogy jöjjön holnap. Akkor túl lesznek mindenen és nagyot ihatnak a boldogságra! — Istenem, hogyan szenved, — mondta kábán. Az öregúr zavartan felemelte csomagját.
