Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Egri Viktor: A topázköves gyűrű

— Mostanában

új rend van nálunk. Egyhúzamban dolgozunk háromig, — mondta Bálint és bevezette az öregurat az ebédlőbe

— Megkaptam

a leveledet. Olyan sürgős neked ez a sok irkálás? — Az öregúr a pamlag puha sarkába bujt, egészen meglapult, úgy nézett fel félénken s betegesen nyöszörögve az öccsére. Aggasztotta, hogy az asszony magukra hagyta őket, mintha jelt kapott volna az urától

— Nagyon

sürgős ... Most éppen útnak készültem, át akartam menni magához, Lajos bácsi.

— Hozzám

... Persze! Csak úgy mondom, fiam, nem érek rá leveleket olvasni. Nem érek rá délben hazamenni, annyi a munkám. Most is dolgom volt erre, gondoltam, felszaladok hozzátok, hogy megmondjam, engem ne izgass a leveleiddel. Minden ember készüljön el maga az életével. Van elég bajom, gondom amúgy is, hogy még a tiéd is a nyakamba szakadjon!

A szeme meg se rebbent, belejött egészen a panaszba. Budai villáján kivül még két bérháza volt, azokra csak ráfizetett, az adók és a rengeteg tatarozások felemésztették a béreket, ami pénze volt, azt hadikölcsönbe fektette, van még néhány értéktelen részvénye, napróbnapra összezsugorodik a vagyona, maholnap betevő falatja nem lesz, így fest ez a nagy gazdagság.

Bálint ideges utálkozással hallgatta ezt a siránkozást. összeszorított foggal várta, míg az öregúr kimerül, hagyta beszélni, összefolytak a szavak, már nem is figyelt rájuk, csak a szünetet leste, mikor csaphat rá az öregre. Szelíd és álmatag arcában most dac égett és valami lefojtott gyűlölet, mely minden pillanatban kirobbanhatott.

— Lajos

bácsi engem mindig gorombának tartott, — jutott végre szóhoz. — Pedig én csak őszinte vagyok. Nem kértem soha elnézést, ma sem kérek! Tudom, hogy én is tele vagyok hibával, de olyan aljas