Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Egri Viktor: A topázköves gyűrű
nem vagyok, hogy meg ne hallgasson engem és egészen elítéljen. Ha talán látnék még mentséget nem fordulnék miagáihoz. Csupa reszketés, csupa izgalom, csuipa könyörgés volt most az öregúr: — Mit akarsz?... Úgy támadsz rám, mint egy útonálló... Én nem engedem magamat kifosztani, — s felállt, hadonászott, de elállóivá összecsuklott. Most egészen közel hajolt hozzá Bálint, az arcában érezte égő lehelletét s a keze után nyúlt és fájdalmasan megszorította. — Értse meg Lajos bácsi, szükségem van magára. Esküszöm az Úristenre, hogy innen addig el nem megy, míg meg nem hallgat. Segíteni fog rajtam, muszáj, Istenemre mondom, nincs más mentség! Az öregúr rámeredt és fulladozva felkiáltott: — Hol van Irma! Azonnal jöjjön ide... El akarok menni... Engedj el! De az asszony nem mutatkozott. — összebeszéltetek... Te útonálló, — lihegte az öregúr és nagyon gyámoltalanul, esdő tekintettel körülnézett. Iszonyúan bánta már, hogy idejött és kiszolgáltatta magát Bálintnak. — Olyan csúnya két napom volt Lajos bácsi, hogyha gyilkos volnék, akkor is megérdemlőm a megbocsátást, — mondta Lajos tompán. — Százszor megmondtam, hogy nekem semmim sincs. Mit akarsz tőlem, — lázadozott még az öregúr. Bálint keserűen felnevetett. — Jó, hát elhiszem, mert olyan nagyon siránkozik... De van más értéke, ha nincs pénze. Tele a háza csupa drágasággal. Egy képpel, egy műkincsével meg tud engem menteni. Az öregúr elrémülve felhördült. Az öccse már a műkincseit sem kíméli! — Nem, nem adom ... Semmit sem adok! — kiáltotta és megint felugrott, de Bálint erélyesen visszanyom
