Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Egri Viktor: A topázköves gyűrű

lákné lezsugorizza, ezek a reggeli pörlekedések kicsit izgalomba hozták elfáradt vérét, mintha csak ilyenkor ébredt volna fel, fejfájós, rossz álmából, valamicskét elevenebb lett, a görcsei elmúltak és szinte jókedvűen nézett a reggelije után. A tejet maga forralta és közben két zsemléért szalasztotta Kudláknét. Az öregasszony morogva hozta a zsemléket. Két évtizede tűrte az öregúr rigolyáit, majdnem ingyen szolgálta valami leplezetlen furcsa dühvei és titkos reménykedéssel, hátha egyszer olyan bajba keveredik, hogy szüksége lesz állandó támaszra s ápolásra. Érezte jól, hogy az öregúr alig veszi emberszámba és bizalmatlan. A takarítás alatt is csak azért áll szóba vele, hogy ellenőrizze. Féltette tőle a nagy lakás szép bútorait és felhalmazott kincseit. Dühös volt ezekre a műtárgyakra, miket állandóan gondozi kellett, óvni a portól és a kályhafüsttől.

— Ott

van a postája az íróasztalon, — mondta Kudláikné, amint az öregúr megreggelizett. Félszemmel odalesett. Érezte, a gazdája nem szereti a leveleket. A tegnapi posta is izgalomba hozta. Most is, ahogy a leveleket szóba hozta, kivörösödött a nyaka és a feje reszketni kezdett.

— Hagyjon

békén a levelekkel, — mondta az öregúr, de már ment az íróasztalához.

— Bálint

úr írt megint? — bizalmaskodott a takarítónő. — Persze, pénz kell? Urasan élni a maga pénzéből, azt tud!

— Nem

kapott tőlem egy garast sem... Na, de most szedje már a vedreit.

Az öregasszony dohogva elvonult. Békétlenül magára maradt az öregúr. A levelek elől nem tudott menekülni. Hiába futott el kora délután az otthonából, hiába járt minden héten más vendéglőbe, hogy az unokaöccse meg ne találja, a levelek elérték. Kezdte már belátni, hogy az a bujkálás teljesen céltalan és gyerekes. A leveleket elhozza a postás és ha nem is bontja fel