Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
amit az anyatejjel szívtam magamba, amire kölyökkoromban tanítottak, azok le nem fordíthatók. — És az... hogy szeretlek, hogy megbecsüllek, az nem jelent neked semmit? — Ágnes a keze után kapott. Arcához dörzsölte, beszívta dohányszagú tenyerének illatát. Nikotintól sárga mutatóujját apró csókokkal borította el. Jankó lassan kiszabadította kezét és zsebredúgta. — Jó, hát engem itthagysz... dehát ezt a szép kis háztartást, ezt a nyugodt életet is itthagyod? Hisz tudod mi vár rád otthon. Ágnes lehajtotta fejét. — Tudom. — És mégis el akarsz menni?! Úgy látszik rettenetes dolgod van itt. — Kirántotta zsebkendőjét, megtörülte izzadt homlokát. — Mi az a szörnyűség, amit ellened elkövettek? Veszélyeztetve volt az életed? Üldözlek? Kicsufollak? Éheztetlek? Utlek-verlek? A hangja rekedtségbe fűlt, nyakán megduzzadtak az erek. — Te nagyon jó vagy hozzám Jankó. De az élet nem nagy dolgokon múlik, hanem azokon az egészen apró dolgokon, amik mindennap előadódnak ... ezekből tevődik össze aztán iaz a valami, amit nem lehet tovább bírni... ebből a sok kicsiségből ... Ez a bizonyosság, hogy itt vagyok, nagy ellátottságban, és mégis folytonos hiányérzeteim vannak, ez jobban megaláz, mint a brutalitás. Ez ’súlyosabb ütés nekem! — Hát jó. Nem értjük meg egymást. Te mindig a magadét hajtod s én sohasem leszek képes felfogni „sérelmeidet". Gúnyosan nevetett, eltorzult arccal. Szerette volna gyengéd hangon kérni Ágnest: nézd Dusenka ... kislányom... Dusenkám ... De a szó megkeseredett szájában, az indulat úgy kapta el, mint zászlót a szélvihar. összetépte, ronggyá csavarta.
