Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
— Senkivel sem tudom kibeszélni magam. Aki ért magyarul, az sem beszél. Ha lenne legalább valami olvasnivalóm. A férjemet nem merem kérni, hogy járasson nekem otthoni lapokat... Tudom mennyire félti az exisztenciáját még a szellőtől is, hát még a betűtől. Mindketten a saját életük sebeit nyomogatták, hogy fájjon, jobban fájjon. A panaszuk összefonódott, mint a monógramm szára s szinte feltartóztathatlanúl ömlött belőlük a szó ... Az ügynök mesterségévé vált szapora bőbeszédűséggel beszélt, Ágnes felszabadultan ízlelte, forgatta a szavakat, melyek tolongva, egymás hegyén-ihátán zsúfolódtak benne. — Dusenka! Jankó ismerős lépései kopogtak az előszobában. — Dusenka! Dusenka! — Úgy hangzott most ez a kiáltás, mint egy intelem. Ágnes összerezzent. Hirtelen felállt, gyors mozdulattal meggyujtotta a villanyt. — Mért kuksolsz idebenn egész délután? — harsogta Jankó. Észrevette az ügynököt, aki félszeg tartással állt a felesége mellett. Úgy látszik már értesült róla kicsoda-micsoda, mert hangos kedélyeskedéssel rászólt: na itt aztán nem lehet nagy boltokat csinálni? Mii? Ágnes szeme káprázott a hirtelen világosságtól. — Jankó ... én haza szeretnék menni, — mondta olyan gyenge hangon, hogy nem tudta, tényleg kimondta-e vagy csak gondolja. — Majd karácsonyra ellátogatunk ... — De én most szeretnék. — Jó, jó ... még beszélünk róla. — Erősen ránézett, hogy figyelmeztesse, nincsenek egyedül. — Talán vacsoráznánk. — Igen ... mindjárt. — Ágnes az ajtóig ment, leen
