Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

gedett vállal, ferdén, mintha valami súlyos teher nyomná. — Gyenes úr, maga most utazik? — kérdezte anél­kül, hogy megfordult volna. — Igenis. Ezer bocsánat, hogy olyan sokáig alkal­matlankodtam. — És hová megy? — Hát folytatom kérem a túrát. — S aztán? — kérdezte sürgetve. — Rákospalotára? Az ügynök fészkelődött. Szeretett volna már kint len­ni, nem értette, mért faggatja őt ez az asszony. Nyug­talanul nézett hol egyikre, hol másikra. — Nem utazom Rákospalotára, — mondta nyomaték­kai. — A vacsorát, fiiam! — türelmetlenkedett Jankó és szemöldöke erélyesen a magasba ugrott. Ágnes mintha nem hallotta volna. — És mikor jön megint errefelé? — A hangja elvé­­konyult, mintha sírás sodorná össze. — Nem jó vidék ezz kérem szépen, minek jönnék ide? Vette a kalapját, két ujja között megforgatta és fe­szengve hajolt meg Jankó előtt. — Alázatos szolgája, igazgató úr. — Zavartan pis­logott a háttal álló Ágnes felé, nem tudta, hogyan ve­gyen búcsút tőle. — Kezét csókolom. A géppel nagyon meg lesz elé­gedve, nagyságos asszonyom. Ágnes megfordult. Az arca sápadt volt, szemihéjjai vörösek a visszatartott könnyektől. Megint egyedül maradok, gondolta szorongva. Még ez is elmegy, ez a semmi kis ember, aki előtt olyan lehettem, amilyen vagyok. Istenkém, otthon észre sem veszem. De itt? ... A gyertya becsét a sötétség méri. Hol is olvastam ezt valaha? Lassan elfelejtek mindent ... magamat is... Nem lehetne őt tartóztatni? Leg­alább holnap délig ... Hogy elmondja neki, hogyan

Next

/
Thumbnails
Contents