Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

Elvitt magával Korbulyékhoz mulatni és toporzékolt, amikor rosszul lettem az erős italoktól. Seprőpálinkát töltött belém s a hajamnál fogva húzott fel, ha elbobiskoltam.

A logaritmus táblát odébbtóltaim a könyökömmel. Szegény gyerek... De az anyaggal mégis el kell készülni s már így is rengeteg időt elpocsékoltunk.

— Nézze,

Mihályka, — mondtam gyöngéden, — ne törődjön vele. Elvégzi az iskoláit, aztán elmegy innen. El ebből a szörnyű házból.

Ezt nem kellett volna mondanom... Szörnyű ház. Minék véleményt nyilvánítani, beleavatkozni, résztvenni ilyen idegen emberek életében. Éreztem, mint sodródunk egyre messzebb a nyitott könyvektől, a céltól.

— Szörnyű,

— kapta fel a szót Mihály. — Nem csodálom, hogy anyáim megszökött innen. Sohasem láttam az anyámat, de tudom, hogy ráihasonlitok... azt hiszem az ő kezét éreztem akkor álmomban a lila mezőn. Olyan kis árnyékujjak voltak •..

Szomjasan ittam a szavát, ellenkezve önönmagammai, kíváncsian, lelikiismeretfurdalástól gyötörve, hogy nem vetek véget ennek a fecsegésnek, mikor még a fél anyagot sem vettük át.

— i

És? — kérdeztem tikkadtan.

— Érte

gyűlöl az apáim, mert olyan egyformák vagyunk kívül-belűl. Olyan szépek és haszontalanok.

Minden szó után szünetet tartott, mint hogyha lépcsőn mennek felfelé.

— Anya

megszökött egy katonatiszttel... Triesztben halt meg ... A nagybácsim mesélte, a Feri bácsi... most már nem jár ide... apa kitiltotta a házból. Feri bácsi... ő tanított meg kártyákat vetni. A jobb kezén anyajegy volt, csak mi ketten láttuk, ő meg én, pedig akkora lehetett, mint egy lóhere ... A formája is olyan. Ja igen .. Apa rettenetesen szégyellt, hogy őt, a hatalmas, bikaerős embert így egy