Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy
— Szigorúan kell fogni a fiút, — mondta végre. — Egy pár pofonba még nem halt bele senki. Hosszú, dohos szobákon vezetett keresztül. A bútorok vászonnal voltak letakarva, és egérszagot leheltek magukból. Egy folyosó végén megálltunk- Viargóczy úr lehajtotta fejét, mintha hallgatózna. — Itt lakik Miihály, — mondta suttogva és sértő óvatossággal nyomta le a kilincset. A szobában halk motozás hallatszott. Amikor beléptünk, hirtelen élcsendesedett minden, mintha egy mozdulatot váratlanul megakasztanak. A szoba közepén egy fiú állt, arcát nem lehetett látni, csak két kapkodó karját, amellyel ijedten hátradugott valamit. Az apja észrevette. — Itt a fiam, — mondta érdes hangján. — Ez az instruktor kisasszonyka. Ö fog most tanítani. Ez az utolsó próbálkozás! Ha elbuksz, agyonverlek. Nem sajnálom az életfogytiglani fegyházat érted. A-gyonv er-lek! — Nem fog elbukni, — kiáltottam dacosan. A fiú felemelte az arcát és közelebb jött. Keskeny arca volt és egészségtelenül fehér bőre. A nyakán erek futottak végig, világoskék selyemzsinórok, olyan vékonyak és gyengék, hogy attól kellett félni mindjárt elszakadnak. Nem tudom miért, de úgy éreztem valami furcsa szomorúságot bogoz össze ez a sok kék énfonál, valami olyan bánatot, amit senki sem sejt- A szemei is kékek voltak, tág, túlnagy szemek, melyek zavartan röpködtek hol rám, hol az apjára. — Tessék kimenni, — mondta olyan hangon, amely csodálatos módon hasonlított azokra a kék erecskékre. Az öreg Vargóczy megrántotta bozontos, erős fejét. — Mi van a kezedben? — Semmi. — Mutasd ide! Vörhenyes szőrrel benőtt, hatalmas kezeivel játszva
