Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Nyíresi-Tichy Kálmán: A hamvai himlő

emelte cifrára vésett sulykoló lapátját s elkiáltotta magát:

— Na most!

És ő is elhajította a maga asszonyi fegyverét, úgy szügyön találva vele a szpahi lovát, hogy az egy vad horkantással felszökelt s majd ledobta a lovasát, aki mindenre el volt készülve, csak ilyen támadásra nem. Arra a sulyokra sem volt elkészülve, mely a mellének csapódva a lélegzetet is kinyomta belőle egy percre. A másikra sem, amelyik gyomron ütötte, hogy menten hányhatnéka lett volna, ha a lovának vad táncolása ráérő időt hagy ilyen kisebb bajokra- De legfájdalmasabb volt egy különösen szép cifra-sulyok ütése a bal bokáján, ez alighanem csontot is tört, mert rettenetesen sajgóit a helye, csak hát még lovon el lehet vinni az ilyen sebesülést. A többi sulyok mint veszett darázs zúgott el mellette. Ha mind be léharap, talán ép porcikája sem marad, de így is elég volt, amit kapott. A megvadult ló hátsó lábain ficánkolva riadtan fordult el az ér mellől s olyan iramban ragadta magával lovasát, hogy az minden erőfeszítésével sem tudta megfékezmi a tajtékos állatot.

A magajószánta ellen vágtató szpahi után a fehér népek gúnyos, diadalmas kiáltozása szállott s ez még akkor csapott igazi harsogó kacagásba, mikor a ló a szentkirályi útról lecsapva egyenest neki vágtatott a Sajónak és lovasát is belezudítva a másik oldalon kaptatott ki. Jó lovas volt a pogány, a gyeplőszárat még vízbezuhantában is megtartotta s abba fogózva mászott ki lova után, —az állatot is lehütötte a gyors fürdő, — de ahogyan a csurom vizes török utána totyogott ez a legcsiklandozóbb látvány volt számukra. Kacagtak is olyan édesen, hogy a fecskék is hangosabb csicsergésbe fogtak tőle, a szpahi pedig onnan meszsziről emelgette az öklét. Attól a sulyokcsata győzteseinek csak még nagyobb lett a nevethetnékjök. Azután újra magasra tűzték fel a leeresztett szoknyáikat,