Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Nyíresi-Tichy Kálmán: A hamvai himlő

jításnyira áll tőlük és széles vigyorral néz odaifordított orcáikba. Röviden elhallgat a nóta, a vidám tere-'fere, elakad a tréfaszó. Megkomolyodnak a hamis szemek, utálkozás és keserű harag villog belőlük a pogány felé. Leereszkednek a feltűrt szoknyák, nem baj, ha belelógnak is a vízbe, inkább cafattá ázzanak, semhogy a beste török legeltesse a szemeit a mezítelen tagokon. Háttal fordulnak, dühösen sulykolnak tovább, uhih! szpalhi barátunk, nem jó lenne most oda kerülni bármelyik sulyok alá! Puhák, bársonyosak, teltek azok a sulykoló karok, de kemény izom van az élő bársony alatt s ha most mozsárba tennének, eleven porcikád nem maradna a kezük alatt!

A szpáhinak így haragjukban csak még jobban tetszenek a hanvai nők. Nem tudja levenni róluk a mohó szemét, lova egy helyben áll, mint a cövek, ő maga csípőre teszi a kezeit s puhára igazítva az ülését, további gyönyörködésre készül. A fehérnépek csak úgy a varkocsaik alól sandítanak rá: ott van-e még? Sziszegő szavakat váltanak, félihalkan szidják a pogányt s akkorákat csapnak a sulyokkal, hogy egyetlen tar koponya nem bírná ki s tulajdonosa legott Moham

med paradicsomába

repülne.

Vasas Kati nem állja tovább, rövid csendet int a kezével s azt súgja a többieknek:

— Kibánunk a cudarral! Vigyázzatok! Az a fele, aki tőlem lefele áll, mikor intek, teljes erejéből apogányba vágja a sulykot. A másik fele, aki tőlem felfelé áll, megtartja a magáét, hogy ha kell, még legyen egy dobásra. Ha másodszor intek, azok dobnak. De teljes erőtökből, ahogy csak bírjátok. És ne kíméljétek a kutyát, a fejét se, hogy meg ne sántuljon!

A török pöffeszkedő, fertelmes mosollyal habzsolta az asszony-parlament igéző látványát, kegyesen érdeklődött, vájjon mi lesz ebből? Egy pillanattal később megtudta, de nem volt köszönet benne. Vasas Kati fel