Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Demjén Ferenc: A lélek

komótosan ment a járóimban. Tudták, 'hogy most már úgy sem kell sietni, úgyis hazaérnek naplementre. A farkukat is csak amolyan közönyös nyugodtsággal csapták egy-egy az oldalukon szemtelenkedő légy után, mintha bizony ez a részükre amolyan harmadrendű dolog lenne.

Nyugodt, boldog volt ezen a napon a Horvát család. Egyedül András hajtotta le a fejét a szekérben szomorúan. Nem tudta miért, de nem tudott víg lenni. Nem szerzett néki örömet még az újonnan vett két öltöny ruha sem. A csizma se tetszett, pedig patkós és ráncosszárú volt, nem olyan, mint a tavalyi. Mostan, ha akarta volna, sem tud énekelni, mint máskor. És ez bántotta. Benne fűlt a nóta valahogyan, benne fűlt úgy, mint mikor hirtelen kikapcsolnak egy rádiót- A pipanyaknál, ahol a Löwy kocsmája volt, le is ugrott a szekérről és bement meginni egy féldecit. Gondolta, hogy majd a szesz valahogyan csak segíteni fog ... De bizony nem ért az semmit. Még rosszabb lett a kedve, még szomorúbb lett, mint volt. Sütötte a pálinka a belsőrészit.

Már közel jártak Aszélyhoz, mikor a feleségének is feltűnt a szomorúsága. Meg is jegyezte:

— Mi

van veled, András? Mitől lóg úgy az orrod a födnek? Tavaly ilyenkor azt énekelted, hogy magasan repül a darú, szépen szól és most meg olyan vagy, mint a keletien tészta. Pedig most örülhetnél is. Még fődet is vehetünk, egy néhány hódat a födünk mellé, ha kitavaszodik. Lesz miiből...

— Igen,

tudom, — mondta egykedvűen András, aztán, mint egy iskolás, mert összetörte a palavesszőjét, még szomorúbban folytatta: — Nem tudok dalolni.

Lassan, csendesen mondta ezeket a szavakat Horvát András- Benne volt ebben a három szóban az a három hónap fuldokolva, amióta nem tudott dalolni, amióta mindig visszaálmodja a háborút újra és újra és neki