Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Demjén Ferenc: A lélek

világnál. Dalolt és dalolt mindig, mint egy énekes pacsirta- A falusiak el is keresztelték Dallos Andrásnak. — Jön már Dallos András, — mondták egymásnak az esteli szürkületiben mégi a határőrző fináncok is később, annyira ismerték a hangját. Sokan azért nem tudták maguknak megmagyarázni, különösen a tanító, meg a pap, hogy ugyan miért és mitől olyan jókedvű ez a testileg úgy lagyongyötröt, halálra dolgozott ember. — Az arcáról nyolcvan esztendő beszél s a leikéiből húsz évnek tavaszhangja száll, — mondták, ha összeültek késő délutánokon a templomkertbe egyegy sakkpartira és ott érte őket az este és Dallos András énekét hallották.

Egy napon aztán már nem bírta magában tartani kíváncsiságát Kiss tiszteletes és hogy éppen be is mondta a mattot a tanítónak, rögtön felállt a kis kerti asztal mellől és kiment az országúira, hol éppen Dallos András hajtotta hazafelé ia munkából tehénkéit. Szép holdvilág volt az este és így a kerítésen belül várta be Kiss tiszteletes Horvát Andrást, mert azért nem akarta megzavarni az éneklésben. Nem akarta, hogy messziről észrevegye és elhallgason s vagy ötven lépésről már a köszönésre készülődjön. Csak mikor közvetlen a papiak elé ért, akkor lépett ki Kiss tiszteletes és feléje ment.

— Jó

estét kívánok tiszteletes uram! Bocsánat, hogy nem vettem észre, — mentegette magát zavarában, hogy csak Imiikor már mellette volt Kiss tiszteletes és köszöntötte őt, ő csak akkor vette észre.

— Nem

tesz semmit, Horvát gazda. Annyi baj legyen. Ellenben kérdenék én magától valamit, ha őszintén válaszol a kérdésemre. Nem nagy kérdés lesz, csak egy kicsi.

— Még

háromra is tiszteletes uram. Adok én még háromra is választ, csak tudjak, merthát, tetszik tudni, én amolyan egyszerű, paraszti ember vagyok. Nem