Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Isépy Nata: Lelkek a kard élén
akar, adatokat jegyez a blokk füzetbe, élénken kutat a másik szobában felhalmozott értékes ritkaságok között — Ez mi? — Furcsa, kezdetleges húros hangszert emel le a pianinó tetejéről. — Koboz, ezt is onnan hoztam. — Ugratva teszi hozzá: — Na látja, magát ez különösen érdekelheti, mert ezzel kisérték éneküket az újságírók ősei: jgricek, regősök! — Nekünk, komoly szellemi munkásoknak semmi közünk hozzájuk, ők az alanyi költők elődei! — Nem-é? Nem ugyanazt teszik-e a mai vezércikkírók is, amit a régi bárdok, skaldok, vagy hegedősök? „Uruk parancsára és dicsőítésére himnuszt zengenek!" — Ha pedig valamelyikben feltámad az önérzet és nem fér össze az egyéniségével, hogy meggyőződése ellenére hízelegjen, — épp úgy kitöri a nyakát, mint a walesi bárdok! Na, nincs igazam? — Menjen, maga szörnyeteg! Maga előtt semmi se szent! Csejti kétkedőn felhúzza a szemöldökét és úgy nézi az asszonyt, mig csak az bele nem pirul. — Azért ne higyje, hogy én lenézem az ilyen munkát! Ennek is kell lenni. És amíg hittel csinálják, addig létjogosultsága is van! — Puff! Most már megint helyben vagyunk! A Hit! Nagy „H"-val, esetleg végig nagy betűvel! — Hiába gúnyolódik, mert egyszer el fog jutni maga is hozzá! Lil konokul rázza a fejét: — Nézze Csejti, hiába is fárad, engem úgy se tud meggyőzni! — Nem is akarom. Magától kell annak jönni, és jön is! Lehet, hogy csak a halála órájában, de az már mindegy! — Mondja, Lil, miben hisz maga?
