Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Borsódy István: A szlovenszkói magyar kultúra vajúdása

ébren tartotta a lelkesedést, a határok emelte gátokon megtört. A nyelv gyökéntelen virágzásáról, nekünk magyaroknak, emlékezetes Széchenyi István intelme, aki szerint a magyar fajta akkor se lenne mentve, mégha az egész világ megtanulna is „magyarul csevegni"Nagyrészt magyar kultúra lányaink gyengeségében, kell keresnünk szlovenszkói magyar kutúránk mai mostoha sorsát. Kultúrtársadalmunk nagyrésze, apatikusan, vagy indolensen nézi kultúr-sivárságunkat. Ha a szemtörölést, közönyt analizáljuk, nem hivatkozhatunk kizárólag politikai nehézségekre és szervezési hiányokra, hibákra, hanem sorra kell vennünk kulturindividumaink megvizsgálását is. Ilyen vizsgálatnál azon meggyőződéshez kell jutnunk, hogy nálunk a kultúrának nincs olyan mély és életerős gyökere, hogy az egyéni ambíció, szükségérzet, nélkülözhetetlenség diadalmoskodjék, ha közönségünk nem kap kényszerítőén erős impulzust. Megszoktuk a régi világ kultúrorganizációját, megszoktuk a hazafias érzelemből pártolt kultúrát, de kevesekben élt az elfogult érzelemtől és organizációtól független kulturszomj és lendület, ami eléri vágyát akkor is, ha sivatagba került. Nálunk kultúrtunyaság terpeszkedik, amit nagyrészt az egyének erőtlenségével kell magyarázni. Hasonlítsuk össze magunkat városainkban gyakran található külföldi származású németeinkkel: folyóirat- és könyvszámlájukból megismerhetjük a kultúrszenvedély különbözőségét. A kultúra elhanyagolásánál szeretünk gazdasági szükség-érzékre hivatkozni. Igaz, hogy előnyösebb gazdasági helyzetben magátóf emelkedne az érdeklődés kultúránk iránt, mint az olyan élvezetek iránt, amelyek a gazdasági emelkedés tipikus kísérői De kultúrhanyagságunk semmi esetre se áll arányban gazdasági nyomorunkkal. Gyakran lukszusnak és fölösleges áldozatnak tartunk olyan kultúrdolgokat, melyek elemi kultúrérdeket szolgálnak.