Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Boross Béla: A szlovenszkói magyar tanítóság és a tankönyvirodalom

nálni." Tankönyvíró tanítóról ilyesmit állítani: több a merészségnél. Vagy a kritika szabadsága erre is följogosít? Szeretnék tudni, melyek azok a tankönyvek, amelyeknek írójáról ilyen lesújtó véleményt lehet alkotni!

Zombory György nincs megelégedve tankönyveinkkel (kivéve két földijének: Bognár Cecil dr-nak — szerinte is „túlhaladott" logikáját és dr. Borka Gézának „friss elemiiskolás magyar nyelvtanát") és ezért a felelősséget részben a tanítóegyesületre hárítja: „A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesületnek volna kötelessége objektív, szigorú, színvonalas, szükséges kritikát gyakorolni a tankönyvek felett, de szinte alig foglalkozik vele." Téved Zombory György, mert egyesületünk és hivatalos lapja eléggé szigorúan megkritizálta tankönyveinket, s ha nem restellj a fáradságot, lapozza föl a Magyar Tanító egyes évfolyamait, ott fog találni „objektív és szigorú" bírálatokat, mégpedig nemcsak tárgyi, pedagógiai és tipográfiai szempontból, hanem nemzeti szempontból is! Viszont a szlovenszkói irodalmi kritika, melynek — igenis — legislegelsősorban volna kötelessége őrködni mindennemű irodalmi termék tárgyi és erkölcsi tisztasága fölött, mindössze egyetlenegyszer csapott nagy hűhót egy olvasókönyv sajtóhibái miatt.

Cikke végén aztán Zombory kirukkol az igazi ütőkártyával: „A tanítóság — ők írják legtöbbnyire elemi iskolás tankönyveinket — teljesen elhanyagolja a szükséges önképzést. Nem kiséri kellő figyelemmel a pedagógia rohamos előrehaladását; az ismeretközlés és nevelés számukra nem jelent problémát, a legtöbb esetben — sajnos — csak kenyérkérdést. Lassan egészen elparlagiasodnak, mind a városon, mind a falun. így természetes, hogy az általuk írt tankönyvek egyáltalán nem felelnek meg sem anyagukban, sem annak feltálalásában a modern iskola, a modern pedagógia követelményeinek."

Szinte azt hiszi iaiz ember, hogy a régi „iskolamesterek" korában vagyunk, amikor a mesternek valóban nem volt szüksége arra, hogy a kaptafa mellett pedagógiai problémákon törje a fejét. Amikor országos kultúregyesületek egyedül a tanítótól várnak építő kultúrmunkát, amikor társadalmi, irodalmi és bármily kulturális megmozdulás el sem képzelhető a tanító nélkül, amikor tanítói gyűléseken nagyjelentőségű viták folynak a modern pedagógiai kérdésekről: akkor ő ilyen könnyelmű, alaptalan és nevetséges váddal illeti a kisebbségi magyar kultúra legelső munkásait?! Mi parlagiasodunk el? Akik népünk művelődésének ügyét „falun és városon" egyedül és magunkra hagyatva szolgáljuk és erkölcsi nagy felelősségünk tudatában a szívünkön