Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek
magyarságunkkal bajok vannak. Miféle magyarság volt az én magyarságom azelőtt Prága és Brünn között az otthoni földek elenyésző illatával az emlékemben? .. Belecsöppentünk egy keverékkultúrába, sem csehek sem magyarok nem voltunk... ilyen körülmények között várhatott e más ránk, mint az örök szomjúság a nagy, az elérnetetlen után ... — El kellett érkeznem ezekhez a gondolatokhoz ott, a népek találkozópontján. Nem voltam különc, sem reformátor és nem szenvedtem apostoli mániákban. Azonban rreggyőződésemmé vált, hogy az embernek nem csupán egyéni problémái vannak. Szinte lezártnak tekintettem az életem ama szakaszát, amikor teljesen el tudtam merülni a saját magam kicsinyes (lehet, hogy csak akko- gondoltam, hogy kicsinyes) fájdalmaiba. Marietta meghalt és ez volt a reakció. Nem voltam hűtlen az ő szélieméhez, ha egyre kevesebbet gondoltam is rá, a halottra . . . Hiszen ő volt az, aki elsőnek hirdette előttem, hogy az emberi élethez több kell, hogy legyen annál a reménytelen küzködésnél, amit a min dennapi kenyér érdekében folytatunk. Az ő ideálja volt az a bizonyos abszolutum, mely mint egy magasabb eszmény viszi új és új harcok felé a küzdő embert egész az összeroskadásig ... — Nem ezt az abszolutumot kerestem-e én is Párisban? . .. Hiszen a magyarság is csak annyiból jelentett életproblémát számomra, amennyiben egy magasabb teljesebb élet zálogát nyújthatja ... Akkoriban voltak napjaim, amikor viziószerű világossággal láttam, mit kell tennem a jövőben, hogy felismeréseimet a magam és nemzetem javára hasznosítsam. Talán minden ember életében van egy korszak, amikor nem elégszik meg a saját békaperspektívájával, hanem megpróbál kiemelkedni a saját kicsinyes létének bűvköréből és egyetemesebb távlatok felé nyújtja kereső szemeit... Ilyen korszak volt az én párisi korszakom. A magyarságot szerettem volna megorganizálni és ehhez, tudtam, több kellett, mint egy romantikus fiatalember hevülése a világ rányíló szépségei előtt. A dionizikus ujjongások, iái felfedezett és annyira vágyott élet felélesztettek bennem egy másik ént, melyet én az új embernek neveztem. — Hátra van még, hogy arról bszéljek, miképen tartottam el magamat Párisban, miután kifogyott a magammal hozott pénzem. Rangomhoz és tudásomhoz illő munkát nem vállalhattam, mert hiszen nem bírtam annyira a nyelvet és az idegenekre különben sem tekintenek elragadtatással a franciák. Nyomorogtam hát a szent cél érdekében. Miközben a fejem
