Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek

más nemzet tagjaitól. Nem kell ezt túlságosan fejtegetnem, röviden rájöttem, hogy én magyar vagyok, ők pedig franciák.

Ez a felismerésem azonban nem hagyott nyugtot, hanem újabb kérdések felvetéséhez vezetett. Nem tartom magam töprengő lénynek, mégis ott, a népek találkozó helyén felébredt bennem az apostol, a népe sorsai felett aggódó honfi, a Szenei Molnár Albertek és Apácai Cserik fanatikus magyarságszeretete.

Párisban váltam lélekszerinti magyarrá. Eddig is magyar voltam, de inkább csak azi agyammal, a számonvevő és regisztráló ész mértékével, de ehhez nem volt köze az érzelmi világomnak, egész élet-lényegemnek. A franciáknak köszönhetem, hogy hazataláltam. Esténkint André Gide-t, Paul Valéry-t, Duhamelt hallgattam, előadói pódiumokról szóltak hozzám, hozzám is szóltak, hallgattam a szavaikat és éreznem kellett az űrt, ami köztünk tátongott. Beszélnem kellene erről a korszakról, hogy minél világosabban a szeme elé állítsam az utat, amelyet megtettem. Páris a minden volt számomra. Olyan erjedésbe jutottam itt, amilyenre nem volt példa nálunk. A francia szellemi élet nagy háborúutáni rohamaiból éreztem meg valamit, mint passzív fél, mint puszta befogadó, akiben azonban a befogadott szavak élőkké váltak és tovább munkálkodtak. Az új életforma kialakításának kérdése, melyről az előbb olyan szépen beszélt Merhaut, ekkoriban s azóta bizonyára újból és újból kedvelt vesszőparipája volt a közéletnek. Nyugtalanító egyéniségek, nagy belső és külső vallomások remegtették meg az irodalmi életet és a francia közélet egész idegzetével élénken reagált ezekre az áramokra. Egy Drieux la Rochelle pályafutása, Duhame! utazása úgy állt az érdeklődés homlokterében, mint mondjuk nálunk a miniszterelnök lemondása ... Az élet új értelmezését keresték ott és a kultúra olyan közel állott az ember mindennapi szükségleteihez, mint régi klasszikus korokban, amikor még minden egyed magában hordta kora egész kultúrájának egyetemét.

Lehetetlen volt elkerülni a gondolatokat, melyek otthonomat hozták elém. Képek elevenedtek fel előttem, hazai képek, vésztjosló alkonyatot éreztem magunk felett. Kerestem az okát annak, hogy mikép lehet az, hogy a körülöttem éiő emberek olyan radikálisan és egységesen tudnak állást foglalni az élet eseményeivel szemben és fel kellet*

fedeznem a kultúrközösséget, melybe ezek az emberek beletartóznak és ami határozottságot és öntudatot kölcsönöz nekik...

Párisban sokat gondolkodtam a szlovenszkói magyarság kérdésein. Lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a mi