Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek

este elindultam, hogy felfedezzem Parist. Aztán még két évig mást sem tettem, mint állandóan felfedező utakra jártam. Mert mi volt más azi, félnapokat álldogálni számos más álldogálókkal a Louvre egy termében, elsüllyedni a színek és harmóniák tengerében, mint a mámoros, járni a hullámzó Eliséen, idegen emberek mozgását tanulmányozva, elnézni a kinyújtott kezű koldust az utcasarkon magamban azt gondolva, mennyi a hasonlóság köztünk, vagy megrémülve az első hetek magányának szorongató érzésétől álldogálni a pályaudvaron és a befutó vonlaitok utasai közt ismerős arcok után kutatni, persze hasztalan.

Kisházy szünetet tartott, látszott rajta, hogy megrohanják az emlékek és egy kis pihenőre van szüksége, hogy rendbeszedje ai gondolatait. Miklós feszült figyelemmel hallgatta őt, egy pillanatra sem érzett fáradtságot vagy ellankadást. Amit Kisházy mondott, az annyira új volt neki, hogy az első pillanatban lenyűgözte.

— Párisban

minden új volt — folytatta Kisházy rövid szünet után — Sokáig éltem úgy, hogy nem találtam meg a természetes kapcsolatot a régi és új életem közt. Akkor ebben tragikus szakadást láttam, most már tudom, hogy minden új város némikép új életet és ennek következtében új embert jelent. A régi nyugtalanságom, a fájó sebek, az ifjúságom való vagy sokszor csak képzelt bűnei feletti bűnbánat itt felengedett, olyan voltam, mint aiz az ember, aki operáció útján férfikorában kezd látni és szörnyű vakságának emlékei elhomályosulnak az új látványok nagyszerűségei mellett. Minden érzékszervem működött, az agyam kifogástalanul rögzítette le az új benyomásokat, melyeket most a legnagyobb igyekezet mellett sem tudnék megközelítőleg sem reprodukálni. Talán nem is fontos ez most, amikor arról szeretnék önnek beszélni, hogyan alakultam át beiül lényegszerint és miképen jutottam el mai állapotomhoz.

— Azon

kezdem, hogy ai romantikus érdeklődőt, a kiváncsi globetrottert hamarosan egy másik én váltotta fel bennem. A nagy dimenziók kikerülhetetlenül a saját kicsiségünket éreztetik át velünk. Én is így jártam. Elfogott valami furcsa tériszony, az egyedüllét tudatai, melynél talán nincs szomorúbb. Körülöttem mindenütt emberek, akik a közös sors, közös nyelv és közös kultúra folytán egy szerencsés közösség tagjainak számítottak és köztük úgy jártam én, mint a mese eltévedt vándora. Azt mindjárt kezdetben éreznem kellett, hogy nem tudok összeforrni a franciákkal. Sok minden hiányzott ehhez. Hiányzott az a bizonyos belső kapocs, mely egy nemzet tagjait olyan jellegzetesen elkülöníti a