Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek
— Az utazási vágy ellenállhatatlan kényszere arra vitt, hogy egyik könnyelműséget a másik után kövessem el. írtam az apámnak, hogy küldjön valami pénzt, mert ki akarok menni külföldre. Nagyjában az okokat is vázoltam. Beteg vagyok — írtam — érzem, hogy itt sohasem lesz egészséges ember belőlem. El kell múlnia' egy kis időnek, míg újra összeszedem magamat. Nem mozdulhatok pénz nélkül. — Választ sem kaptam a levelemre. Sürgönyöztem. Hideg, korholó hangú levelet kaptam válaszul. Az anyám írt. Szememre vetette, hogy hálátlanul megszöktem hazulról, mint egy gonosztevő. Pénzt nem küldhet, apa határozottan megtiltotta, különben sem olyan időket élünk, hogy lukszusutazásrai teljék. — Ez a nem olyan időket élünk felbőszített. Hát csak enynyibe vesznek, ennyit ér nekik az én emberi létem?... Utazni fogok, ezzel tisztában voltam. Dolgozni kezdtem. Roppant elánnal, éjt nappá téve. Nagy kézügyességem van, értek valamit a rajzokhoz és a reklámhoz s ez a tehetségem Prágában akkor még bőven kamatoztatható volt. Minden nap nyílott valami kis lehetőség a pénzszerzésre és én résen voltam, mintha laiz életemről lett volna szó csakugyan. — Két hónap alatt együtt volt a pénz. Verejtékkel hoztam egybe, de együtt volt. Hihetetlenül boldog voltam. Nem is a pénz, mint inkább az a tudat tett boldoggá, hogy mit jelent az én esetemben ez iaiz összeg. Egyszerre tág horizontokat éreztem magam körül, Párist, az egész rejtelmes nagy világot, a kincsek és fények városait, melyekből most kóstolhatok ... — Egy ragyogó szép este érkeztem meg Párisba. Hogy miért éppen Párisba mentem? Akkor eszembe sem jutott ez a kérdés. Páris jelentette Franciaországot, mint ahogy Németországot Berlin. Olyan természetes volt az, hogy mindnyájan Párisba kívánkoztunk, melyet úgy ismertünk, mint a fény és a pompa városát. Hisz még éltek bennem az emlékek, az olvasmányaim, ritka gyönyörrel tüzelt a gondolat, hogy a Quartier Latinben ugyanazokat az öreg köveket taposhatom, melyeket valamikor Balzac taposott. — Senki sem várt a pályaudvaron. Van valami tragikus abban, megérkezni egyedül egy tengernyi nagy város pályaudvarára. Engem akkor végtelenül boldoggá tett ez a tudat. Mentem a fényben fürdő utcákon, mint aki álmodik és hangosan beszéltem magammal, mint egy idegennel. Most hát itt voltam az embersűrűs gigászi vadonban, a korlátlan lehetőségek városában. El is felejtettem megkérdezni magamtól, hogy mit akarok itt... — Az egyik külvárosban vettem ki lakást és még az első
