Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek
tudjam felejteni az elmúlt hónapok fájdalmait. Apró szerelmi kalandokba bocsájtkoztam és sokat jártam az éjszakai Prága utcáit. Az emberek előtt álarcot hordtam, féltem, hogy meglátják rajtam a kisemmizettségemet. Néha, amikor a zűrös, idegen város életet habzsoló zajában néhány pillanatra magamra maradtam, elfogott a kétségbeesés. Hetekig, hónapokig tartott ez a gyilkos hajsza. Az idő azután meggyógyított. Lassan kezdtem kievickélni a magam egyéni tragédiájából. Tágabb környezetem ellenállhatatlanul beleszólt az életembe és észre kellett vennem a körülöttem élő emberek gondjait és harcait is. Sűrűn jöttem össze prágai magyarokkal, elsősorban diákokkal, akik megismertettek a saját kasztjuk problémáival. Ekkor már gyér összeköttetéseim voltak a magyar közélet egynémely rétegével. A magányosság, a prágai lét magánya és ezzel egyidőben egy idegen, életre vágyó nép mohósága magamhoiz térített. Azt hittem, tisztán látom a csehszlovákiai magyarság életkérdéseit, álmodozó, mindenre ráérő, lustia keleties kényelmünkkel mit kereshetnénk a nyugatiasán könnyed faj mellett az élet harcában?... Szánalmas siratnivaló látványnak tűnt fel onnan felülről, a Hradzsin tövéből Szlovenszkó, a haldokló magyar élet, mely az én szemembe még mindig nem tudott egyebet, mint az ezeréves múlt kérődző visszaálmodozását. A Vencel tér esti fényében akkor már bő életprogramot, tartalmas életerőt kívántam a fajomnak ... A niagy változás, az új szó már nem töltött el idegenkedéssel, tudtam már csehül, ez azt hiszem, mindent megmagyaráz... Csak érteni kell a másik nemzet nyelvét és mindent más színben látunk... — Prága megnyitotta előttem a nem sejtett távlatokat. Nyugateurópában éreztem magam és ha kimentem a Vencel térre, megütött a lélekző élet nagy áramlása. Az önként vállalt exiliumot most már szent kötelességemnek tartottam. Européernek éreztem magam és kezdtem rajongással gondolni Nyugatra, ahol büszke és szabad emberek élnek egy virágzó kultúra árnyékában. Odahaza annak idején szenvedélyes szorgalommal tanultam a francia nyelvet és most, hogy elővett az utazás láza, előkerestem a régi szótárakat és elhatároztam, hogy utazni fogok. Kinyújtottam csápjaimat a nagy világ felé, nem térhetek vissza mielőtt meg nem ismertem volna ezt... — Marietta emléke még fájt, mint egy nehezen hegedő seb, az együtt átélt órák néha visszatértek, hogy emlékekkel népesítsék be az istenverte magányt, de mindez nem voilit elég erős ahhoz, hogy fékentartsa a bennem hömpölygő nyugtalanságot.
